Sára Sándorról...

...a kit én a negatív gamma görbéjének alsó könyökére támaszkodva látok.

A fentiekhez, amelyet a filmes, ám fotósnak is kiváló Gaál Istvántól kölcsönöztem, kettõs magyarázat szükségeltetik. Azzal kezdem, hogy nem szoktam karácsonyi képeslapokat venni, mert szerintem giccsesek. Mégis van egy képeslapom, amelyik ugyan a giccs határát súrolja, ám õrzöm, mert barokk freskókon láttam hasonlót, sõt, fényképeztem magam is. E képeslapon a bal felsõ sarokban egy apró felhõre támaszkodva, két ujjával az állát alátámasztva, a távolba révedve mosolyog egy kis angyal vagy puttó.

Ilyen angyal Sára Sándor is. Hogy szakálla van? Ez igaz, de alatta mi van? Az 1900-ban közölt emlékirataiban Nadar Balzacot idézi, akiben homályos félelem élt a fényképezéssel szemben, s aki szerint "természetes állapotában minden test egy sor szellemképből épül fel, s ezek végtelenül vékony hártyákba burkolva számtalan rétegben helyezkednek el egymás fölött..." Ha jól emlékszem, nyolc ilyen rétegről szólt Balzac, és én is erre gondolok Sára kapcsán, amikor mosolygós angyalarchoz hasonlítom az övét.


"Fent, fent tömbök. Déli fényben állnak.
Az én szívemben boldogok a tárgyak."

Nemes Nagy Ágnes

A másik magyarázat már szakmai: itt a negatív gamma értékéről kell néhány szót ejtenem, ami az exponálási idő alapján a negatív elváltozásáról, a feketedéséről szól. Egy lassan elinduló, majd meredeken fölívelő és lassan lehajló tangens görbét kell elképzelni, aminek középső tartományában készülnek a technikailag jónak mondott, normál képek. Fönt a túlexponáltak (az amerikai Harry Callahan ezzel operált sokszor), lent az alulexponáltak. Mert nem volt elég fény, mert nem használtunk műfényt, mert alkony volt. Erre utal Gaál István, aki Sára egyik titkáról szólván, külön kiemeli azt a káprázatos képességét, ahogy a hajnali és alkonyi fényviszonyokat felhasználja filmjeiben. Ezeknek a gyengén szórt fényeknek az a különlegességük, hogy ekkor nincsenek árnyékok. "Mindezt csak az tudja igazán értékelni - írja Gaál István -, aki valaha exponált már a nyersanyag alsó könyökére." Ez tehát a cím magyarázata, s ezért mondom, én bizony el tudom képzelni, hogy úgy támaszkodik a negatív alsó hajlatára, mint az angyal, aki a karácsonyra, a szegények ünnepére emlékeztet.

Ismert, hogy Kálmán Kata Tiborc című híres albuma, amelyhez Móricz Zsigmond írt 1937-ben előszót, milyen döbbenetes hatást váltott ki. Ezek a munkás- és parasztportrék máig ható erővel sugároznak. Nem így az 1954-es, Tiborc új arca című albuma, amely a parasztság megváltozott, szép, új világát volt hivatott bemutatni. (Nem ez volt az egyetlen megren delésre született, hazug alkotás.) Mindezt azért mondom el, mert úgy tűnik, az ötvenes években a munkásés parasztarcokat nem a híres fotósok, hanem egy kezdő főiskolai hallgató, Sára fényképezte a leghitelesebben. Ezek az 1937-es Tiborcok ikertestvérei. Például Az alvó öregember vagy Alvó munkás egy pesti padon című képről csak a magyar fotótörténet alapos ismerője tudja megmondani, hogy ezek Sára, nem pedig Kálmán Kata felvételei.

A strukturalista nyelvész, Roman Jakobson egyik 1971-es írásában idézi Braque sokatmondó megállapítását: "A dolgokban nem hiszek, csak a viszonyaikban." Ezt kissé átalakítva, pontosabban megfordítva, azt mondom, azért hiszek Sára Sándor igazában, mert hiszek a dolgokhoz, a tájakhoz, az emberekhez kialakított viszonyában. Ez pedig hármas viszony: az első a valósághoz való viszonyt jelenti, amelyet bátran kötődésnek nevezhetünk. (Erről még lesz szó.) A második és a harmadik a fényképhez és a negatívhoz való korrekt viszony. Ez számomra egy és ugyanaz, de belátom, ezeket lehet külön-külön is venni.

Bármilyen különös is, a fényképezés e digitalizált korban ugyanazt jelenti számomra, mint jó 150 évvel ezelőtt: fény-rajzolatot, nap-rajzolatot. Vagyis arról szól a fotózás, hogy a tárgyak és az élőlények fényt nyelnek el, és fényt vernek vissza. Az áldott nap fényét. Azt, hogy a fotós is fényt sugároz, kevesen tudják. Ezt a portrékon lehet észre venni, a napfény mellett az ő sugárzása hozza létre a fényképet: ha sok, erőltetett, ha kevés, akkor lapos lesz a kép. A fotósnak kell tudnia a mértéket, és sem többet, sem kevesebbet nem szabad mutatnia, mérnie, exponálnia. Ezt a pillanat határozza meg, és a jól megválasztott pillanat jóval többről szól: a megállított időről, egyszerre a jelenről és múltról.

A Sára Sándorról szóló kötet címe - "Feledheted-e ezeket az arcokat?" - nem utal az arcok mellett a tájakra. Pedig ezek a tájképek a meggyötört vagy épp harmonikus nyugalmat sugárzó arcokhoz hasonló, lelki tájak. Miként a Himnusz emlékezetes egyik sora Illyés kiigazításával, ezek is azt sugallják: itt élned kell, mert ez e táj, e föld parancsa. Erdélyben éppúgy, mint Turán vagy Bretagne-ban. Ezért is jó ezeket nézni, jó bennük lakni. Igen, a jó tájkép egyik titka: egyszerre szól a kintről és bentről.

Ezek után talán meglepő, hogy arra gondoltam, "tolvajlás ügyében" feljelentem Sára Sándort. Hisz aki ismeri, vagy végignézi a róla szóló monográfiában megjelent fényképeit, meggyőződhet arról - ez nem szemfényvesztés -, hogy Sára Sándor valóban tolvaj: a szépség tolvaja. Kértem is egy formanyomtatványt, amelynek első pontjával nem is volt baj, a feljelentés tárgyát könnyű volt beírnom, de amikor megláttam, ki lesz az ügyintéző, elgondolkodtam, mert oda a Jóisten nevét írta valaki. Ez a fölterjesztés pedig azért szólt volna "tolvajlás ügyéről", mert Sára Sándor valóban ellopta, és nekünk adta a tájak, a földek szépségét, a szegények, az ágrólszakadtak, a cigányok mosolyát. De ez a cselekedet - s ezt bárki beláthatja - nemhogy nem bűnként regisztrálódik az égi hivatalban, hanem Istennek tetsző cselekedetnek minősül.

Pedig annak idején - nem vicc, utána lehet nézni - szinte bűnnek számított, amit kisfilmjeiben megmutatott. Bennünket, egy generációval későbbieket - akik fotósok meg filmesek lettünk - pont ezek a filmek érintettek meg, szólítottak föl és mutattak - nekem biztosan - iránytűnél is pontosabb irányt: hol, merre kell keresni a szépséget. Az az iránytű nem elfelé, nem Nyugatra mutatott, hanem hazafelé. Még pontosabban: a Haza felé, amelyet a legtöbbször csak belül hordozunk. Ez a föl-földobott és hazai földre hulló kő példája, amiben a kőhöz való ragaszkodás a fontos. Az itt látható képek erről beszélnek: a földre hulló kő értelmét, hitét sugározzák. Bár sokszor mély bánatról szólnak, megnyugtatnak, mert igazak. Azt hiszem, ez Sára képeinek (és filmjeinek) egyik legfontosabb üzenete.

Befejezésül Kincses Károly írása alapján idézek egy szép vallomást. Ez a szülőfaluról, Turáról szól, és a Földobott kő című film forgatásának egyik jelenetét idézi, amikor Sára a fotószakkörben dolgozott, és az artézi kútra vitte egy uborkás üvegben a képeit, hogy kimossa belőlük a fixírt. A kút ma már nem működik, viszont a fotószakkör újra, olvasom. Hiszek abban, hogy előbb-utóbb az a víz újra föl fog törni, jelezvén és példázva, mindig, minden korban (ma különösen) szükség van friss, tiszta vízre. Szükség van a fekete-fehér fotók áhítatára, nyugalmára.

MÓSER ZOLTÁN