Shakespeare: Szentivánéji álom (r. Bodó Viktor)

Gimnáziumban volt egy reformszellemiségű magyartanárom, aki valószínűleg elég sokszor láthatta a Holt Költők Társaságát ahhoz, hogy a száraz lexikális tudás helyett a világszemléletre helyezze óráin a hangsúlyt. Rendhagyóan körbeülős, beszélgetős, felelés illetve röpdoga és egyéb idegösszeroppantó módszer nélküli irodalomóráit szerettük is… egész addig, amíg rosszul megválasztott reformpedagógiai módszerei némi pedofil kalandba nem hajtották gyermekszerető lelkét. A tanár ment a Veszprémi Bünetésvégrehajtásiba, mi meg kaptunk egy oldschool magyartanárt száraz, felolvasós   „..hisz ezzel a költő azt akarja kifejezni; Kovács Géza ott hátul fejezd be, mert kiváglak; hogy a lelkében lángoló hazaszeretet nem ismer határokat…”- típusú unalmas verselemzésekkel.

Az előző magyartanárunk viszont egész jól feltalálta magát a dutyiban, a kezdeti szappanfelszedési trükköket visszaverve hamarosan színjátszó kört szervezett az elítéltekből. A részleteit nem tudom ugyan a dolognak, de nagyon felvillanyozó volt anno elképzelni, ahogy a homokbödögei darabolós baltásgyilkos és a csöglei szatír Csizmás Kandúrt játszik a XIV. Börtönközi Kulturális Seregszemlén.

Hát, valami hasonlót érezhetett Bodó Viktor is, amikor a Szentivánéji álmot színpadra (pontosabban hangárba) vitte Zsámbékon. A sztori ugye mindenki számára ismert az Athén melletti erdőben kergetőző tündékkel és a színpadra állított üstfoltozókkal. Mindehhez a Zsámbéki Színházi Bázis erdeje tökéletesen autentikus atmoszférát nyújt, de a hagyományos színházi terektől elrugaszkodó alternatív gárdáknak ezúton is üzenném, hogy az akusztikára jobban ügyeljenek már. Hiába az ötletes előadótér, ha szart se hallani a szövegekből, és artikulált hangok híján gimnazista olvasmányélményeim alapján próbálom beazonosítani a dialógusok gazdáit.



A darab tündés részeit Bodó szinte a korabeli Globe-ban is felvállalható formában, bár némileg modernizált felfogásban (Arany ÉS Nádasdy fordításában) adatja elő a meglehetősen nagy számú színészgárdával. A mesteremberek színpadi agóniáját viszont teljes mértékben korunkra aktualizálva mutatják be: egy fővárosi önkormányzat úgy próbálja lenyúlni a kultusztárca támogatását, hogy egy építőipari alvállalkozó céggel szerveztet meg egy kulturális fesztivált. A cég pedig – költségoptimalizálási szempontokat szem előtt tartva- saját haveri körben osztja ki a szerepeket.

Hát, nem mondom, hogy nem vicces a dolog, sőt a cégvezető Dankó István, a Johnny Depp-be oltott Petőfi Sándor külsőt magára öltő Czukor Balázs Keresztes Tamás, illetve a Bruce Willis-imitátor Oberon (Fábián Gábor) játéka nagyon is élvezhető. Olyannyira, hogy szinte elviszi a hangsúlyt a darab gyengeségeiről: arról, hogy az egész előadás -  a fenti „kulturális fesztivál á’la kőművesek”-részeket leszámítva - eléggé összefércelt. Mintha a mesteremberek színpadi bénázásának ötlete köré összedobtak volna gyorsan egy snassz Szentivánéji álmot, és a néző nem tud megszabadulni attól az érzéstől, hogy a darab is hasonlóan gyorsérlelésű, összetákolt, low-cost előadás, mint az építőipari vállalkozás általa kifigurázott színjátéka.