Kurázsi papa - Le Phun és Krétakör, vol 2

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Azt hiszem, talán a Hahotában láttam kiskoromban egy karikatúrát, amin valamilyen modern művészeti múzeum értelmezhetetlen festménytárlatát nézegetik a látogatók, köztük egy öltönyös pár, akik festmény helyett a múzeumi WC-t jelző OO felirat alatt állnak műértő csodálattal. Na, kábé így éreztem magam én tegnap a Szentendrei-szigeten, ahol az átalakult Krétakör franciákkal közös produkcióján szenvedve sokáig tanakodtam, hogy ez vajon a nézők öncélú szívatása, vagy tényleg komolyan gondolják Schillingék… Nos, azóta sem tudom eldönteni, de az tény,hogy sikerült úgy telítődnöm a formabontó alternativ színházzal, hogy egy darabig csak vidéki kultúrházakba fogok járni vígoperettre és szilveszteri kabarékra.

Van egy zavaros és érdektelen történet a nemek háborújáról, ami mögött ugyan érződik az izzadtságszagú igyekezet, hogy háborús atmoszférát varázsoljanak az elhagyott úttörőtáborba, de közben a nézőt magára hagyják (jó negyed óráig kellett követni egy fém lovat a dzsindzsába, mindenfajta instrukció, történet, cél és értelem nélkül). A néző meg érthető módon először zavarba jön, a helyét keresi a darabban, aztán rádöbben, hogy ez az egész tényleg csak annyi amennyit lát belőle, és  érdeklődését vesztve olyanokat mond, hogy “Te ezt érted? meg “Mondtam én, hogy menjünk moziba”, és kezdi úgy érezni, hogy a megközelíthetetlen helyszín is csak arra jó, hogy ne tudjon lelépni senki. Motiváció hiányában a darab is szétesik, rezignáltan veszem tudomásul, hogy a nagy kedvenc Gyabronka épp transzvesztitának öltözve rohangál a csalitosban, tőlem aztán Tarzan-jelmezben is lóghatna a liánon, leszarom, inkább azon kezdek el gondolkodni, hogy az  ötven ember közül, aki közreműködtek a darabban nem volt egy technikus vagy akár a büfésnéni, aki a próbák alatt megkérdezi halkan Schillingtől, hogy “ Te, figyelj már Árpi, mi a fasz ez?”