Dekameron - Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház

Csepűrágók, csepűrágók!

Boccaccio: Dekameron (r. Vidnyánszky Attila)

Idén már harmadszor mentem ki Zsámbékra nyáriszínházazni; jó kis hely ez, a 3 különböző helyszín (hangulatos udvarral felszerelt művelődési ház, egykori rakétabázis (!), romtemplom) mind-mind feelinges, korrekt dolgokat lehet itt összerakni. Itt érdemes megjegyezni, hogy a szervezés is példás, informatív a weboldaluk, a telefont mindig felveszik és a jegyvásárlással/foglalással sincs mizéria. Jó lenne több hasonló kezdeményezést látni, ami megüti ezt a  színvonalat.

A műsorszerkesztési elveiket nem ismerem, mindesetre az itt látott A Tisztabúza éjszakája, a Bodó-féle Szentivánéji álom és a Dekameron elég elütnek egymástól, akkor is, ha valahogyan mindegyiket a Bázis hangulatához passzintják az alkotók. Tehát Dekameron. Épphogy közepes színvonalú középiskola és a reneszánsz irodalom iránti szinte zéró érdeklődésem miatt nem sokat tudtam a darabról az alapsztorin túl, és nem számolom ide halvány emlékeimet Róbert, egykori szobatársam és amatőr társulata széteső performanszáról az Egyetemi Színpadon anno (állítólag ő is csak azért lépett be a bandába, mert ez volt a legrövidebb út az egyik szintén ott játszó csaj szívéhez). Zanza egyébként itt.



Trill Zsolt és társai, ill. Trill Zsolt

A mostani Dekameront viszont igazi társulat adja elő, a beregszásziak túráznak Magyarországon. Az előadás abszolút szabadtéri, a háttérben ütős a romtemplom kontúrja, és mivel este 9 van már, mögötte csak sejteni lehet az amúgy impozáns panorámát. A színpadkép puritán, szinte nincs is díszlet. A darab aztán elkezdődik, a pestis elől a kastélyba menekülő emberek sztorijai gyorsan pörögnek, a legtöbb szegmens a reneszánsz dugás utáni vágyát emeli ki, viccesre véve a figurát, legharsányabb talán a szerzetes története a kislánnyal és a klasszikus sztori az éjszakai hálószobában. Egy kellemetlen dolog nagyon hamar kitűnik: a jeleneteket, képeket néhány másodperces kvázi zenéstáncos betétekkel próbálják tagolni, ami legtöbbször nagyon ad hocnak, random ugrabugrának tűnik. Pedig ez lehetne jó is... A másik az, hogy egy ilyen történetfüzér előadásáról azt gondolná az ember, hogy a főbb szerepekbe berotálják az egész társulatot. Hát itt nem. Trill Zsolt magasan felülreprezentált végig az elődás alatt, és bár engem zavart a többiek elnyomott jelenléte, Zsolt odateszi magát rendesen: az amúgy is karikatúrajellegű figuráknak jól jön a belőle áradó gátlástalanság, néha már nem tudom, hogy röhögjek e azon, amit művel, vagy kínomban a cipőmet nézzem.

Egyébként pont ez a gátlástalanság (amit a többiek is többé-kevésbé éreznek) az, ami pluszba lendíti az előadást, és hirtelen megvilágosodok: valójában mintha éppen egy középkori királyi udvarban néznék egy előadást, ahol a csepűrágók (és felejtsd el a kifejezés negatív felhangját) minden sallangtól mentesen, egyszerű eszközökkel nyomják végig a darabot. És bár néhány helyen megtörik a lendület, talán túl egyszerűek is ezek a bizonyos eszközök, és az alapanyagban több is volt, a  figyelmet végig leköti a reneszánsz szintézisének remake-je. Nyomot viszont talán csak a szereplők energiája és lendülete hagy majd, a zsámbék feletti dombról pedig gyorsan legurulunk az előadás végén, fél 12, hűvös van. Jut eszembe, máskor több lehetőséget a többieknek!