Hogy valahogy utolérjük magunkat

A tegnapi nap voltaképp az apró késések jegyében kezdõdött, és a késés olyan, hogy jó esetben okozója lesz valami jobbnak.
Szóval így tolódott és rendezõdött át a program: eleve késõn ébredek, a 14.20-as IC-re, amirõl majdnem lemaradtam, nincs jegy, így átcsúszok az öt perccel késõbb induló gyorsra, a fesztiválmegnyitó este hétre tolódott, és ez szuper, mert addig vacsorázhatunk. És jaj de jó, hogy fél órával késõbb kezdõdik Göttinger Pálék elõadása, mert késünk persze, és még jobb, hogy másra bízhatjuk a tájékozódás minden terhét Debrecen sötét utcáin kavarogva.

A fesztivál a lakonikus elegancia stílusában lett megnyitva egyébként: a Színésztánczenekar koncertjét megszakítva Halász János alpolgármester fellépett a színpadra, és rövid köszöntőbeszéd után kijelentette: "A fesztivál meg van nyitva."

Mindenkinek van tapasztalata a kamaszbulik félszegen tétova dramaturgiájáról, ezt az élményt hozza vissza a Színésztánczenekar koncertje is: annyira tipikus, hogy pont a színpad előtti placcról húzódik le mindenki, mert a táncparkett egyelőre tabutér. De aztán oldódik a hangulat, odaszállingóznak a fiatalok (lányok nem keverednek fiúkkal), kedvenc gimis formációm a téren egy öttagú barátnői társaság, láthatóan egymásból merítik a csajos önprezentációhoz szükséges magabiztosság minden erejét, amit a szoros együttmozgás koreográfiája jelez leginkább, nem minden önirónia nélkül - Láng Annamari gyorsan dedikál is nekik egy számot. A jó kis koncert után hazarohanunk felöltözni, és Anna kalauzol el az a.N.N.á.-ra, mert önerőből nehezen találnánk meg a Csokonai Színházat. Így viszont - hogy rábíztuk magunkat - még nehezebben találunk vissza.

Nem az van, hogy Göttinger a Love&Money-ban érzett rá a köznapi párbeszéd különböző stilizációinak színházi játéklehetőségeire, és ezt finomította, árnyalta tovább az a.N.N.á.-ban? Nyilván ezért választotta Martin Crimp darabját, amely hasonló dialógustechnikára épül, mint a Love&Money szövege. Sok a hasonlóság a két előadás közt is: a statikus játéktér mindkét esetben erős jelzésekkel van megalkotva - itt egy óriási WC-gurigákból álló oszlopsor félkörívében (és mögötte) zajlik a játék -, a hangsúly pedig a beszéd kijátszására helyeződik. Leginkább ebben merülök el, annak az ideologikumát, hogy egy (háborúkkal, terrorizmussal, pornográfiával, média- és reklámerőszakkal) némiképp katasztrofikusra konfigurált világban milyen stratégiák lehetségesek az identitásépítésre, túlexponáltnak gondolom, bár a divatosságán túl is érdekes a tematika.

Persze a kettő nem választható el egymástól. Például abban a remek jelenetben, ahol Botos Éva és Urbanovits Krisztina, mintha egy kényelmes pamlagon ülnének a tévé előtt, teával a kezükben mesélik el a népirtást túlélő Ann történetét. Az egymás szavaiba vágó, egymást kiigazító, pontosító és megerősítő párbeszéd mintha egy háborús filmjelenet közvetítése és egyben kommentárja volna, amelyben a könnyedén sorjázó, empátiát kifejező frázisok éppen hogy az iszonytól való eltartás, és az erkölcsi önfényezés mondataivá válnak.
Rejtőzik-e alak (vagy tárgy) a név mögött? Minek a jelölője a név (amelyet már a pontokkal tördelt cím is megfoszt név-jellegétől), ha az öt színész eltérő szituációk sorozatain keresztül gyakorlatilag bárkihez/mihez képes hozzákapcsolni azt, hogy a végén az amúgy is töredékesen megkonstruált a.N.N.a-arcok (tárgyak) egy szétszóródó szólamokból álló kaotikus kórusban oldódjanak fel? Hát a játéké. Ezért is meglepő, hogy a debreceni közönség alig nevet a bravúros színészi megoldásokon, pedig épp abban remekelnek, hogy a brainstorming-szerű ötletek áradásában lavírozva egy önreflexív színházi, pontos technikai tudást mozgósítanak. 

Most befejezem, mert még mindig késésben vagyok, és mit remélek, mit remélek? Hogy nem szembesülök azzal a naplóírói dilemmával, hogy a végén nem veszek részt semmiben, mert naplót kell írnom.

Szerző: Varga Anikó
Fotók: Kenyeres Csilla