Néző-nap

Amint mûködõképessé váltam, elsõ utam a Csokonaiba Színházba vitt, és onnan kezdve szorgos hangyaként követtem a napi fesztiválprogramot, úgyhogy egy fagyizásról sem tudnék beszámolni, mint a szakmaiságot oldó eseményrõl, igaz minek is fagyiztunk volna, egy nap alatt közel tíz fokot esett hõmérséklet, késõ októberi idõjárás lett hirtelen.

Három teljesen eltérő előadást láthattunk tegnap, elsőként a Kosztolányi Dezső Színház illetve Urbán András Társulatának "retropolitikai revü"-ként definiált alkotását. Urbán színházi nyelve sokat merít a hetvenes-nyolcvanas évek performansz-színházi világából, néhol reflexívebben téve ezt, néhol kevésbé; mindenesetre a színészi test, egyáltalán a testiség intenzív színpadi megjelenítésének ez a módja határozottan jelöli ki a rajongók körét. Hozzám ez a látásmód nem esik olyan közel, mert túl éles ellentétpárokkal dolgozik, itt az emberi test mintha csak a különféle - negatívan értelmezett -  repressziók áldozataként jelenne meg, és nem lenne az öröm, vagy éppen az ambivalens minőségek játéktere is; és mert azzal kecsegtet, mintha a testet elnyomó autoritás(oka)t mindig tetten lehetne érni, holott a hatalom természete éppen az, hogy nem felülről ír elő, hanem stratégiák összességeként kinyomozhatatlanul bonyolultan szövi át a kulturális rendszereket. Persze az is világos, hogy Urbán-előadások erejét, töménységét épp az elementáris düh adja. A szenvedés, megtöretés, megalázás, az erőszakot elviselő és okozó test képeiből áll össze a Brecht - The Hardcore Machine című előadás, a munkaruhába öltözött színészek a végsőkig feszítik a játékhatárokat, elemlámpák fényében villannak fel az eltorzult, megfeszített arcok, vagy egyéb testrészek, miközben a kínzó-megkínzott párosok kegyetlenkedéseinek koreográfiáit megtörik a színpadi játékra utaló gesztusok.

A Tünet Együttes Alibi című előadása tematikai és esztétikai szempontból is teljesen más világba invitál. Nehéz tömören megfogalmazni, hogy miről szól Szabó Réka rendezése, annyi mindenről, de mintha az emberi élet elronthatóságának, megítélhetőségének kérdését járná körbe, miközben semmitől sem ódzkodik jobban, mint a nagy szavak és frázisok egyenesen értett mélységétől, következetes játékossággal lehetetlenítve el mindenféle didaktikus értelmezést. "Negyven év, na az valami" - "Negyven év, ááá, az semmi", ismételgeti Kövesdi László - ez rímel arra, hogy Nagy Andi meg nem a Táncművészeti Egyetemen szerzett diplomáját, hanem a kakaót teszi le az asztalra. A "zenés-táncos kihallgatás" alapstratégiája a folyamatosan helyettesítő, idézőjelbe tett beszéd (hogy lehet a kortárs táncról beszélni a tánc megmutatásával és kommentálásával, miközben nyilván magát az előadást is kortárs táncként olvassuk), miáltal egyetlen jelenet sem záródik önmaga fikciójába, hanem a játék eltérő fikció-szintjei közötti közlekedést játssza ki: elég egy gesztus, hangsúlyváltás, bejövetel, hogy a kihallgatás-szituációból a társulati együttlét helyzetére váltsunk és vissza.


Az Élőkép Társulatának előadására fokozottabban érvényes a színházi befogadás azon sajátossága, hogy minden egyes alkalommal más alkotást látunk - egyrészt a térspecifikus jelleg, másrészt a jelenetekbe való bepillantás nyitott lehetőségei miatt. A Mumusban bemutatott verzióhoz képest - ahol az egyes jeleneteket külön szobákban, fülkékben installálták - a Vojtina Bábszínház hatalmas terme jobban kiemelte a végtelen címszavára létrehozott munkák vizualitását, egyetlen hatalmas látványban szervesítve a kilenc variációt. A Bársony Júlia által jegyzett és a MOME hallgatóival közösen létrehozott kiállítás-performansz szabadon engedi kóborolni a nézőt a helyszínek közt, sőt, itt egy jelenet maga is kóborol: Kántor Kata a hajához erősített világító vízlabdacsokat vonszolja körbe-körbe a teremben. Fokozza az élményt, hogy a helyszínek nagy része körbejárható, és emiatt a nézők is közel merészkednek a történésekhez, ami felerősíti az apró mozdulatok, egyáltalán a használt anyagok hatását - láthatjuk amint a körpódiumon mozgó performer-lány arcára pergő finom homok megül a bőr pihéin. A sötét térből fénnyel kihasított élő installációk távolról is megszemlélhetők: a fejünk fölé felfüggesztett, agyagmadarakat és agyagembereket gyurmázó, majd halálba röptető fiúra mindig visszarándul a tekintet, ahogy toccsan egyet az agyag a földön, a monumentális fonal-performansz látványa jelentésében gazdagodott, hogy a tér mélyéről is látható. Egyetlen munka hatását tompította csak le a nagy tér: a törökülésben ülő, fekete jelmezt viselő fiú játéka a karjára ragasztott fehér fonállal intim térben - nyilván az élesebb kontraszt, de a mantraszerű mozdulatok meditatív ritmusa miatt is - jobban érvényesült.

Közben meg új nap lett, újabb előadások várnak, úgyhogy teszem a kötelességem, kiteszem a pontot.

Szerző: Varga Anikó
Fotók: Kenyeres Csilla