masolat ötödik nap(Fesztiválnapló)

Egyszer volt, hol nem volt, meséli Krisztián, az osztálykirándulások boldog idejében, hogy amikor egy hét táborozás után hazaért a busz, hogy ne legyen vége az élménynek, az együttlét üresjáratban tovább dolgozó lendületével fogadták meg, hogy csak ledobják otthon a cuccokat és fél óra múlva találkoznak a téren.

Én már felnőttem, az utolsó nap nem okoz ekkora traumát, bár van abban némi szomorúság, hogy a kiürült a panzióban - mert az emberek már tegnap elkezdtek hazaszállingózni - tovább körmölöm a jegyzeteimet, mint egy ottfelejtett krónikás. Ám az élet meg arra jó, hogy minduntalan eltérítsen a dolgok lírai lekerekítésétől: most szóltak, hogy nyomban el kell hagyni a szállást, úgyhogy ezt a mondatot már a vonaton fejezem be, és otthon olvasom át.

Mi történt utolsó nap? Délelőtt a tegnapelőtti naplómat írtam, aztán meg rohantam az Ipsumra, mert a versenyprogram válogatója a hagyományokhoz híven saját előadással mutatkozott be. Nem láttam még Árvai György előadását, ezért versenyt futottam az idővel hogy bejussak, és majdnem az idő győzött. (Itt végre sikerült a késést az unalmasig túlretorizálnom). Vicces, hogy az Ipsumról meg a múlt évi válogató bemutatkozó előadása jut eszembe - a Goda Gábor rendezte Sztélé -, nem annyira a hasonló helyzet, mint inkább a problematika egybecsengése miatt: a maga módján mindkettő azt tematizálja, hogy miként lehet relevánsan beszélni a szakralitásról egy olyan világban, amelyben felszámolódtak az erős közösségi igazságok. Az Ipsum ezt a kérdést az általa felkínált befogadói helyzetben is felmutatja, amikor két nyelvet és világot játszat egymásba: a hatalmas konyhapult mögött akciózó Ágens hol egy tévés főzőműsor szakácsnőjének, hol egy rituális performansz cselekvőjének szerepét váltogatja.  Mindkét nyelv reflexív helyzetbe hozza a másikat: akkor sem tudjuk hemetikusan olvasni a "rituális" részeket, ha azokban Ágens úgy mormolja a titokzatos szövegeket, mintha azok a tudat egy rejtettebb rétegéből törnének elő elementáris erővel, hiszen a másik pillanatban a rituálé kellékeit és anyagait keveri-kavarja ehetetlen vacsorává. 

Az Ipsum után még fél óra a díjkiosztóig, aminek nem szeretnék túlzott jelentőséget tulajdonítani, mert a nyerteslista felsorolása mindig olyan, mintha a többi előadás nem volna fontos, pedig egy fesztivál lényegét az élmények összessége teszi ki, nem az olimpiai drukkláz. De íme: a fődíjat a Tünet Együttes Alibije vitte el, Göttinger Pál a.N.N.á.-ja rendezői díjat kapott, Bársony Júlia Végtelenjéből Deák Emesét díjazta a zsűri a legjobb színpadi jelenlétért (számomra furcsa egyetlen munkát kiemelni egy erős koncepttel rendelkező kiállítás-performanszból, hiszen itt az egészet lett volna érdemes díjazni, de gondolom a díj nagyjából ugyanezt mondja, csak félreérthetően), Budapest Önkormányzatának Különdíját pedig Gergye Krisztián koreográfiájának, a Melankóliának ítélték a zene kreatív táncdramaturgiai alkalmazásáért. Siratom, hogy a Cunami nem kapott semmit, de kit érdekel a bánatom.

Utána fél füllel belehallgatok (mindig áthaladóban a Modem aktuális terén - mert egyébként máshol beszélgetek) a Kiss Erzsi Panchan koncertjébe, majd irány egy vacsora, ahol az alternativitás jelentéséről megy a vita, nem szólok közbe, mert nem tudok belépni a kommunikációs mezőbe, meg mert tele a szám. A legszürreálisabb azonban mégiscsak az, ami a Pestre való megérkezés után történik. Krisztiánt menetközben hívják, hogy volna-e kedve a Magyar Dráma Napja okán egy százmilliós autóval fotózkodni a Hamu és Gyémánt magazinnak, ő elvállalja, mert bohóc, és mert szépen kérik - én elkísérem, hogy legyen támasza (közben kétpercenként rájövök, hogy marhasággal töltöm az időm). Lényeg a lényeg: nem bizonyult túl elegánsnak az országban csak három példányban létező Mybach-hoz, annyira meg nem híres, hogy sikké nemesüljön a szedett-vedett öltözet, így az autószalon PR-menedzsere kis időhúzás után lemondja az egészet. Mi pedig nevetve balra el.