11 (fény)évre Moszkvától

Pár sarokra a Szlovák Nemzeti Színház épületétõl, szinte beleütközöm Lubo¹ Kostelnýbe, vagyis Alexej Petrovics Fedotikba. Még alig ült el a taps a Három nõvér végén, még a fejemben kavarognak a csehovi mondatok, s a színész, aki nem jelent meg a tapsrend végén, már egy másik feladat felé lohol. Üdv. Alexej Petrovics, szeretném mondani, de gyorsan visszabillenek a valóságba. Csehov Oroszországban, Csecsenföldön és Pozsonyban. Csehov mindenhol.

Roman Polák, akinek művészeti vezetői minőségében ez volt az utolsó rendezése a pozsonyi Nemzetiben, szinte mindig az orosz klasszikusokhoz nyúl, ha a jelenről szeretne vallani. Tette ezt annak idején az Astorkában a Ványa bácsival, Túrócszentmártonban az Ivanovval vagy az Astorkában máig is repertoáron lévő Gorkij-adaptációval, amelyben szintén összemosódik a múlt a jelennel. Szóval ízig-vérig mai történetet látunk, ahol még Tóbiás Szidi is dalra fakad. Polák nem sokat törődik az idővel, már a Király mulat c. előadásában is hol korabeli kosztümökben játszatja a hőseit, hol maiban, a Három nővért (a számnevet következetesen számjeggyel írva) Csecsenföldre helyezi. Ennek, mint utólag kiderül, látszólag nincs semmilyen jelentősége, s bár a szöveg végig utal a csecsenföldi jelenlétre, sokszor mégis következetlennek tűnik. Annyira, hogy ez már szinte a szándékosság látszatát kelti. Igaz, az eltelt több mint száz évben nem sok minden változott, legfeljebb a díszletek. Ma is ugyanúgy rontjuk el az életünket, mint annak idején, s ma is ugyanúgy nem jutunk el a jegypénztárig, hogy jegyet váltsunk álmaink, reményeink színhelyére, holott milyen egyszerűnek tűnik mindez.

Csehov még Sztanyiszlavszkijjal is összezördült, amikor az bemutatta a darabjait, ugyanis Csehov szerint a darabjai komédiák, a Három nővér pedig egyenesen vaudeville. Talán nem is olyan véletlen, hogy a magyar színháztörténet talán leglegendásabb, de mindenképpen a nagyközönség számára a legismertebb Három nővér-adaptációja az a bohózat, amelyet egy szilveszteri műsorban mutatott be Körmendi János, Haumann Péter és Márkus László. Egy zseniális darab zseniális paródiáját láthattuk, amely fején találta a "csehovi szöget". Reménytelenségről szólni izgalmasan hallatlanul nagy feladat, nem véletlen, hogy sokszor fulladnak unalomba Csehov-előadások vagy pedig rendezők megpróbálnak elrugaszkodni a szövegtől, egyfajta átstilizált álomvilágot hozva létre. Hatásos, végig azonos szenvedéllyel átitatott előadást csak igen keveset láthattunk az elmúlt évtizedekben, s ma, amikor a néző rohanó világunkban hozzászokott a másfél órás, szünet nélküli előadásokhoz, négyórás Csehovot játszani több mint istenkísértésnek tűnik. Roman Polák eleve a hosszú, aprólékosan kidolgozott előadásairól ismert, s itt sem sieti el  dolgot, bár az előadást  csak két részben adják. Polák nagy hangsúlyt helyez az ötletei kidolgozására, nagyon markáns díszletet (Pavel Borák), jelmezt (Peter Čanecký) és zenét (Michal Novinski) terveztet az előadáshoz, s ebbe helyezi bele a színészeit, a Nemzeti társulatának legjavát.
Polák valódi színészparádét rendez színpadra, akik élnek is a lehetőséggel, s még a legapróbb szerepekben is magabiztos teljesítményt nyújtanak. A címszerepet Diana Mórová (Olga), Zuzana Fialová (Mása) és Táňa Pauhofová (Irina) alakítja. Három nő, három teljesen elütő karakter. Pauhofová Irinája még remél, még szerelmes, még vár valamit az élettől. Fialová Másája már megtört nő, talpig feketében, aki még alkalomadtán hisz a kitörés lehetőségében. Mórová Olgája a reménytelen jelen idő, aki már nem fejlődik sehová, egyedül a fizetésbiztos, de szellemileg fejlődésképtelen szakmája tartja életben. Sokkal több reményt nem mutatnak az időnként hozzájuk csapódó, de már régebben megperzselődött és felőrlődött mellékfigurák sem. Legszánnivalóbbnak mégis az Andrej-Natasa házaspár mutatkozik. Ingrid Timková Natasája szinte felzabálná az egész világot telhetetlen együgyűségében, s ebben a kontextusban Tomás Maštalír Andrejét sem tudjuk szánni. Ő már elveszett, mielőtt Natasát megismerte volna.
Többet remélt, mint amennyit képességei valójában megengedtek volna, viszont hiányzott belőle az ostobák gátlástalansága. Izgalmas figurát és ellentétpárt (?) ad Bárta Sándor Tuzenbach és Robert Roth Szoljonij szerepében. Nem véletlenül tettem zárójelbe az ellentétpárt, valójában nemcsak a pulóverük hasonló, a lelkük és a szerencsétlenségük is. Teljesen mindegynek tűnik, hogy ki veszít az értelmetlen pisztolypárbajban. Ján Kroner Versinyin ezredese és Ján Gallovič Kuliginja is csak létszámban van jelen ebben a közegben, a reményt már nem Mása nyújtja a számukra. A többiek a figuráikat megpróbálják humorosra venni, ők azok, akik időtlen mivoltukban már mindent megéltek. Marián Labuda Csebutikinja, Lepold Haverl Ferapontja és Mária Královičová Anfiszája mindent tudnak erről a világról, de legfőképpen azt, hogy megváltoztathatatlan. "Már tizenegy év telt el azóta, hogy apa egységet kapott, s eljöttünk Moszkvából. Május eleje volt, egész Moszkva virágzott, minden fényárban úszott. Tizenegy éve, s én mindenre emlékszem, mintha csak tegnap lett volna" - nosztalgiázik Olga az előadás elején. Mennyi is? Az idő mintha végleg megállt volna.

Juhász Dósa János
Fotók: Filip Vančo