A mizantróp - Örkény Színház

Jean- Baptiste Poquelin, Moliére: A mizantróp (r. Gothár Péter)

Hétfőn adtam még egy esélyt az Örkénynek, hátha be tudja bizonyítani, hogy van élvezhető út a mainstream és az alternatív között, és végre valami ötletes Mizantróp-feldolgozással lep meg. Gusztus dolga ugyan, de az utóbbi időben nekem speciel a Piszkavas volt az egyetlen emlékezetes darabja a társulatnak, kár, hogy szinte egyszerre láttam McDonagh másik művével ( „A kripli” -  Radnóti), ami mellett az örkényes feldolgozás fapadosnak tűnt ugyan, de legalább nem érződött rajta az az izzadtságszagú igyekezet, ami igazán idegesítő tud lenni az Örkényben. Mármint hogy formabontó, újszerű, alternatív, de egyúttal Csonka Picire és Oszvald Marikára izguló kékhajú, látcsöves néniknek is befogadható darabokat rendezzen.

Előadás előtt azért voltak biztató jelek, többek közt, hogy  Pogány Judit a nézőtéren foglalt helyet, ami mély megnyugvással töltött el (anno a Vízkereszt-feldolgozásban nyújtott alakítása miatt ciános zsilettpengét akartam nyelni a szünetben) és a szereposztás sem tűnt rossznak, mégis végigunatkoztam a másfél órát.

Egyszer ugyan már írtunk erről, de tényleg nem értem, hogy miért nyúl valaki ezerszer megrendezett klasszikushoz, ha nem tud vagy akar semmit hozzátenni, elvenni, vagy másként bemutatni. Miért kihívás egy rendezőnek, hogy a színészek ledarálják a szöveget, beletesz egy „Óh, az a faszkalap” - típusú káromkodást, meg két bőrkanapét a modernitás miatt ….. és ennyi. A Csillagok háborúját sem akarják 2526-szor megrendezni, egy Mizantrópot miért? Oké lenne a dolog, ha mindezt Kassán látom 1830-ban, Déryné Széppataki Rózáék vándortásulata előadásában, ahol rácsodálkozik a sztorira a jónép, de könyörgöm, ma már ez a történet unalomig ismert mindenki előtt, hatmilliárdszor előadták mindenhol. Ha már ezt választja valaki, nincs a rendezőnek valami tompa motivációja valahol a lelke legmélyén, hogy mást nyújtson, mint az eddigiek? Na jó, legyünk igazságosak: a színpadi ruhaköltemények, Hámori Gabi mellének szinte konstans látványa és Máthé Zsolt fél perces jiddis monológja üdítő kivétel volt a középszerűségből.