Parasztopera – Pintér Béla és Társulata

Pintér Béla: Parasztopera (r. Pintér Béla)

“A Parasztoperában egy balladisztikus történetet dolgoztunk fel opera formában. Zenéjének alapja az erdélyi magyar népdalok és a barokk homogén elegye. A történet talán sokak számára ismerős lesz. Nekem a nagymamám úgy mesélte, hogy Szabadszállás környéki emberekkel történt ez meg nagyon régen. Bocsássák meg nekem, ha egyelőre csak annyit árulok el belőle, hogy lesz benne néhány boldogtalan sorsú ember, szenvedély, humor, vérfertőzés és gyilkosság. Akinek tetszik, nézze meg többször is! Akinek nem tetszik, nézesse meg magát!" - Pintér Béla

Ez talán el is mondja a darab besorolásának lehetőségeit, marad hát az „élménybeszámoló” részemről. A 2002-ben debütált előadás előképe mindazoknak a PB daraboknak, melyeket azóta láttam, a saját életből-élményből merített tapasztalat, ellen- vagy mellett-érzéssel átitatott sajátos stílust kifigurázó, megfejelő zenei átolvasat és csavaros, a végére mindig meglepetést tartogató történetmesélés. És persze karikírozott, mozdulataikban és mondataikban is elnagyolt – ugyanakkor szimbolikus – figurák.

A minimál díszlet, a népi munkaruha felvonultatása éppen az „igazi”, háromnapos, mindent beleadó lakodalom ellenképét adja, ezzel is erősítve a balladai vonulatot. Az operára hajazó maszk, mozdulatok és helyzetek is eltávolítanak minket a parasztvalóságtól, a történet (amit nem véletlenül hallgatok el) sem feltétlenül köthető ehhez a közeghez. Melankólikusabb, lassabb ez az előadás, mint amit megszoktam. Rá kell hangolódni, a humora sem mindig olyan direkt, mint vártam volna, de mindenképpen megfelel a PB-hoz társuló elvárásaimnak. A zenei átdolgozás, az ének és az ezekből való kiszólás módszere sem okozott csalódást. Thuróczy Szabolcs állomásfőnöke és Deák Tamás idegenje telitalálatos alakítás és figura, kirángatja az embert a családi dráma nyomasztó hangulatából és újból eltávolítja az opera tényleges műfajától és témaválasztásától.

Ugyanakkor a negyedik PB darabom után nehéz új és meghatározó elemeket kiemelnem, hiszen az eddig látottak hasonló stílusban, modorban, akármiben látnak hozzá egy-egy történet kibontásához, a figurák is hasonlatosak egymáshoz. Mégis meg kell nézni mindegyiket, mert az élmény a függöny legördülése után szintén – nálam legalábbis – mindig egyformán kellemes, de a rendezői és színészi kreativitás újból és újból leköti a néző figyelmét.