16. Werkstatt-Tage

2008. szeptember 30. és október 4. között rendezték meg Lipcsében a német ifjúsági- és gyerekszínházak 16. Werkstatt-Tage, vagyis 16. Mûhely-napok címû találkozóját.


(Vannak ilyen céllal más fesztiválok is, de ez az egyik legátfogóbb.) A fesztivált (ahol a cím szellemében munka folyik és nem adnak ki díjat, viszont minden előadást szakmai beszélgetés követ) a TDJW és a német ASSITEJ (az ifjúsági- és gyerekszínházak nemzetközi szövetségének német csoportja) közösen rendezi. A fesztivált támogatja a város, a szászországi kulturális minisztérium és a Deutsches Bühnenverein, tehát a német színházi szövetség.

Mivel éppen a fesztivál napjaiban ünnepelték a német egység napját is, a sajtóban sokat találkoztam egy jellemző kifejezéssel: Deutschland - Kulturland. Vagyis a németek egy politikai ünnepnapot hangsúlyosan a kultúrával kötnek össze. Az utazót a város határánál felirat fogadja: Leipzig - Kulturstadt.

És valóban. A kb. ötszázezres Lipcsében nem csak színházak, múzeumok, koncertterem és operaház mutatja, hogy a németek komolyan gondolják, hogy önképük és így országmarketingjük legfontosabb eleme a kultúra. A Leipziger Volkszeitung, a helyi lap, minden nap több oldalas kulturális mellékletet hoz - és a szórakoztatóipari híreket, a médiahíreket nem a kulturális oldalon kommentálják. Itt színházról, komoly- és könnyűzenéről, kiállításokról, operaelőadásokról írnak.

Maga a tény, hogy ebben a nem túl nagy városban önálló ifjúsági- és gyerekszínház működik, három könnyen átalakítható teremmel ellátva és kiváló technikával felszerelve, mutatja, hogy Németországban nem sajnálják a pénzt a kultúrára és ezen belül az ifjúsági kultúrára.

Az idei rendezvényt kifejezetten az új ifjúsági és gyerekdaraboknak szentelték. A rendezvény egyik kisebb sorozata az ún. Boxenstopp projekt volt, ennek keretében új darabokat kifejezetten a fesztivál céljára állítottak színpadra - és a színészek nem sajnálták két-három előadás kedvéért megtanulni a szöveget, és ami még meglepőbb, ezeknek a produkcióknak is volt díszletük és jelmezük, még ha természetesen egyszerűbb is, mint a különböző színházak repertoárján futó produkcióknak. A Boxenstopp maga a TDJW és a Kinder- und Jugendtheaterzentrum der Bundesrepublik Deutschland nevű intézmény közös rendezvénye volt (igen, ilyenjük is van, kitűnő adatbázissal a honlapon.)

Idén egyenletesebb volt a színvonal, mint két évvel ezelőtt, amikor viszont nem kötötte össze egy közös téma a fesztivált (t.i. az új művek). Bár láttam jó előadásokat, de sem olyan kiemelkedő előadást nem láttam, mint két évvel ezelőtt a Benzin c. müncheni mozgásszínházi előadást, sem olyan botrányosan rosszat, mint akkor a belgiumi német színház, az Agora előadását.

Ami az új darabokat illeti, általános jellemzőjük, hogy a szerzők alig nyúlnak klasszikus témákhoz (egy kivétel volt, a holland Ad de Bont Odüsszeiá-ja, amelyet a Junges Schauspielhaus Hamburg rendelt meg és amelynek ősbmeutatója így Németországban volt), illetve hogy kevés kivételtől eltekintve erősen szocio hangulatuk van, gyakori a társadalom számkivetettjeinek, többnyire egészen szélsőséges élethelyzeteknek az ábrázolása, és ettől nem függetlenül állandó, a hétköznapi élet statisztikáit messze meghaladó módon jelen lévő téma az erőszak. Vagyis, röviden: a színházak és a szerzők érzékenyen viszonyulnak az emberi szenvedéshez, de erősen hajlanak egy közhelyszerű színházi kód alkalmazására.

Túl sokszor látni drágán felépített díszletet, amely lepusztult környezetet ábrázol és szintén gyakori az autógumi a színpadon - fantáziátlan tervezőknél ez jelenti az utcát és a számkivetettséget. Dramaturgiailag kínosan sok az epikus történetmesélés - a szereplők egyszer csak egyes szám első személyben akció helyett novellisztikusan mesélik el a történet egy-egy részletét. Ezzel összefüggésben általános jelenség, hogy rövidek, filmszerűek a jelenetek és nagyon ritkán van rá idő, hogy egy jelenet a szemünk láttára fejlődjék. Természetesen vannak üdítő kivételek, de ez a néző összbenyomása.

Az egyes előadásokról

• Die Odyssee (Odüsszeia)
Írta:  Ad de Bont (Hollandia)
Rendezte: Klaus Schumacher
Junges Schauspielhaus Hamburg
12+

A három felvonásban játszott, négy órás darab az Odüsszeia ügyes és korrekt leckefelmondásának indul, az előadás ezt a leckefelmondást elég szórakoztatóvá teszi. A szöveg hol Homérosz eredeti szövege, hol a holland szerző kicsit didaktikus prózája, a színpadon enyhén stilizált ruhában játszó színészek. A díszlet kifejezetten szellemes. Az emberek világa a képzeletünkben élő görög világ. Bal oldalon némi homok és egy fa ábrázolja. Az isteneké, vagyis az Olümposz viszont a színpad jobb oldalán egy mai, kicsit megemelt konyha. Az isteni időtlenség tehát a jelenbe ér, és az istenek szabadon közlekednek a két térfélen, vagyis a térben - és az időben.

A történet vége eltér Homérosztól. Kimarad az Odüsszeusz és Télemakhosz által rendezett vérfürdő, viszont látjuk Odüsszeuszt megöregedni Pénelopé mellett és végül látjuk Pénelopét meghalni. Az istenek veszik a vállukra és viszik ki a színről. Csak éppen az Odüsszeia egyik legszebb jelképét, Pénelopé vásznát nem látjuk egy pillanatra sem. A metafizikai dimenzió hiánya - ha már Homéroszról van szó - nekem egy ifjúsági előadásban jobban hiányzik, mint egy felnőtt színházban. Hol tanulják meg értelmezni a fiatalok ezeket a mély szimbólumokat, ha nem a színházban?

Ha a fény és a sötét váltakozásának ősi jelképét nem is látjuk, látunk viszont valami egészen mást. A középső felvonás ugyanis nem az Odüsszeiából van. Az egy mai történet. A közönséget kettéosztják és  szünet után két külön terembe vezetik. Az egyikben egy Hollandiában élő marokkói család történetét látjuk (ez jutott nekem), a másikban egy Argentínában a katonai junta uralma idején elrabolt gyerekét, akinek szüleit a gyerek elrablója, egy katonatiszt, megölte.

A marokkói család történetét három színész játszotta el, a mai német színház legismertebb módszereivel. Epikus történetmesélés, semmi díszlet, három szék. Az apa Hollandiából hazaküldi Marokkóba nehezen nevelhető lányát és vele a feleségét és a fiait, hogy a szerinte jónak vélt útra térítsék a lányt, aki végül, anyja és testvérei segítségével visszajön Hollandiába. Meglepő, de nyilvánvaló az analógia az Odüsszeiával, és kezdeti idegenkedésem ellenére örömmel fogadtam ezt az értelmezési ajánlatot. Az Odüsszeia a távollét és a hazatérés drámája.

Míg a rendezői megoldások ebben a középső részben közhelyesek és fantáziátlanok voltak, a szöveg és a színészi kivitelezés dinamikus volt és tömör. A Homérosz-történetben viszont a rendezés volt fantáziadús és a szöveg volt didaktikus és poros. Mindez mintha igazolta volna azt a véleményemet, hogy a rendezők azért nem szeretnek kortárs darabokkal bíbelődni, mert ott a történetet is el kell mondani, a klasszikusok esetében viszont teljes pompájukban mutathatják be az ötleteiket. És ezért is volt minden probléma dacára kellemes meglepetés az, hogy ezt az egész lipcsei fesztivált a kortárs daraboknak szentelték. Nem is láttam más klasszikust aztán, csak ezt az egyetlen Homéroszt, és mint fentebb kiderült, ez is mai történetté vált.

• Einmal um die Ganze Welt (Körben a világ körül)
Írta: Philippe Dorin (Franciaország.)
Theater mini-art, Bedburg-Hau
Rendezte: Rinus Knobel
6+

Ez egy teljesen üres, közhelyes darab középszerű előadása volt. A darabban két gyerek találkozik. Vándorolnak valahonnan valahová, nem tudjuk meg, kik ők, honnan jöttek, hova mennek. Talán elveszítették a szüleiket egy háborúban, talán őket veszítették el a szüleik valahol, ez mind nem derül ki. Ez a nagy, lírai meghatározatlanság fárasztó unalommal árasztja el az igen művésziesnek és mélyértelműnek szánt dialógokat. Végül a két gyerek egy író házában talál otthonra, ahol is beköltöznek az író új könyvének még üres oldalaira.


• Wenn ich Rockefeller waer’ (Ha én Rockefeller volnék)
Írta és rendezte: Erik Schäffler
Junges Schauspielhaus Hamburg
11+

Egy kislány meg akarja menteni a világot a környezetszennyezéstől. Arra gondol, ha ő volna Rockefeller, annyira gazdag volna, hogy az egész világon segíthetne. A bátyja aztán végigviszi Rockefeller történetén és bebizonyítja neki (á la Brecht, Sen Te - Sui Tá), hogy mint Rockefellernek, előbb mindent el kell pusztítania maga körül ahhoz, hogy azután mindenkit megmenthessen - saját magától.

A közhelyes és didaktikus történet ügyes kis jelenetekben van fölvezetve. Hogy mint előadás milyen lehet, nem tudtuk meg, mert a darabot a legújabb műveknek szentelt Boxenstopp sorozat keretében, felolvasószínházi előadásban láttuk.

• Albert und der Sumo-Engel (Albert és a szumó-angyal)
Írta: Ulrich Zaum
Rendezte: Jürgen Zielinski
Theater der Jungen Welt, Leipzig
10+

Egy közepesen jó, de remek színházi pillanatokat kínáló darab elsőosztályú előadását láttuk a házigazdák produkciójában. A történet főhőse egy rettenetesen kövér és nagyon aszociális kisfiú, Albert. Szülei elváltak, anyja nem bír vele és apjához küldi, aki agresszív és alkoholista és orosz és bokszol. A gyerek főleg saját álomvilágában él, amelynek főhőse egy nálánál is kövérebb, de kis szárnyakkal is rendelkező szumó-angyal (a mellékelt képen sajnos nem őt látjuk, hanem egy másik álomfigurát, akinek a funkciója még német ismerőseim számára sem volt egészen világos). A szumó-angyal nyilvánvalóan a gyerek pozitív önképét fejezi ki, mégpedig színházilag nagyon erősen és színészileg nagyon hálásan.

A rendezés sokkal érdekesebb volt, mint az alapjául szolgáló darab. A nézők a nagyterem két oldalán ültek (a TDJW három teremben játszik, nagytermét bármilyen módon be lehet rendezni). Középen hatalmas, átvilágítható, fekete gézhenger lógott le a kis forgószínpad köré, a henger két oldalán egy-egy bejárat. Az által, hogy a rendező (a TDJW intendánsa, Jürgen Zielinski) a jeleneteket ide helyezte, sokat segített számunkra abban, hogy a cselekményt Albert szemével lássuk. A színészek, ha nem voltak színpadon, a hengeren kívül különböző hangszerekkel kísérték a játékot. Az összhatás, különösen a szumó-angyal jeleneteiben, nagyon erős volt - végig beleélhettük magunkat a nagyon szerencsétlen, magányos, ugyanakkor kellemetlenül agresszív és esetlen Albert világába. Ahonnan, a szumó-angyal révén, azért nyílt valami kiút is. Legalább a gézhenger két oldalán.

• Der Fahrstuhl zur Treppe. (Lift a lépcsőhöz.)
Írta: Katharina Schlender
Rendezte: Oliver Bierschenk
Orphtheater, Berlin
9+

Elvált szülők, magányos gyerek, és színpadi helyzetek helyett zavaros, költőinek szánt szövegek. A fiatal írónőnek a történetmesélés nem az erős oldala. A főszereplő Udo valami álombeli liften eljut egy különös világba, ahol megismerkedik egy csigával és egy harcossal. Néha aztán a szülők is átmennek a színen.

• Nur ein Tag. (Csak egy nap)
Írta: Martin Baltscheit
Rendezte: Rüdiger Pape
Theater Marabu, Bonn
6+

A magamfajta egyszerű néző, akinek néha túl sok darabot kell végignéznia, nagyon hálás, amikor végre egy emberséges történetet játszanak el neki, színészileg-rendezőileg egyaránt pompás megvalósításban. A Nur ein Tag ez az eset.

A Róka és a Vaddisznó jóbarátok. Együtt élvezik az életet és néha egy kicsit összekapnak. Váratlanul megjelenik az életükben a Tiszavirág. Mindketten tudják, hogy a Tiszavirágnak egyetlen nap az egész élet és ezért minketten nagyon sajnálják őt. De a Tiszavirág jókedvű. Először is, azt hiszi, hogy ő egy májusi légy és így egy egész hónapja lesz élni. Tele van tervekkel. Tanulni akar, utazni, játszani és barátkozni. A Róka és a Vaddisznó belemennek a játékba és nem világosítják fel a Tiszavirágot a tévedéséről. A történet vége felé, amikor már érezzük, hogy nincs sok hátra (sem a darabból, sem a Tiszavirágnak), megjelenik a Hangya. Ő a Tiszavirág ellentéte. Már ahogy megjelenik is. Ugyanis visszaszámol. Azt számolja, hány perc van még az életéből. És persze a hátán egy létrát cipel. Izzad, dolgozik és boldogtalan. A Róka és a Vaddisznó elmondják neki, hogy lehet másképpen is élni. És valóban. Amikor aztán a Tiszavirág eltűnik, a két barátnak nincs ideje szomorkodni. Mert egyszercsak fölfedezik, hogy a Tiszavirág ott hagyott nekik egy petét. És abból új élet lesz. Márpedig élni jó. És ahogy a legvégén mondják, megéri.

Ezt a végre igazán költői, mert emberi történetet nagyszerű színészek játsszák el egy egyszerű, pontos, ötletes rendezésben. A német gyermek- és ifjúsági színházi fesztiváloknak a valódi gyerekprodukciók ritka vendégei - ez a ritka vendégek közé tartozó előadás igazi szívet melengető gyerekprodukció volt.


• Lilith. paradise loft. (Lilith, az elveszett paradicsom) Írta: Frank Hörner, Christian Schönfelder, Grete Michel és a JES társualata
Rendezte: Frank Hörner
JES - Junges Ensemble Stuttgart
14+

Igazi ritkaság és csemege: valódi komédia az ifjúsági darabok között. Nem vagyok a kollektív alkotások rajongója, de ez a darab egészen úgy hangzott, mintha egy kitűnő humorista írta volna. A cím persze szójáték, Milton Elveszett paradicsom-ára és a cselekmény helyszínéül szolgáló loft-lakásra utal.

A mindössze négy szereplős darabot a nagy méretű díszlet miatt sajnos csak felolvasószínházi produkcióként láttuk, de mivel a színészek már játsszák néhány hónapja, még ez a forma is, amelyet ezúttal vetítéssel kombináltak, sokat visszaadott az előadás könnyed, elegáns légköréből.

A történet alapja a Lilith-mítosz. Eszerint nem Éva vol az első nő, hanem az Ádámhoz hasonlóan földből gyúrt és így vele egyenrangú Lilith. Aki azután éppen egyenrangúsága miatt állandóan vitatkozik Ádámmal. (Például arról, hogy ki legyenalul és ki legyen fölül.) Végül az Úr a Paradicsomba küldi követét, Samaelt (aki itt egyáltalán nem negatív figura, inkább egy Hermészhez hasonló isteni üzenethordozó), hogy tegyen igazságot,

Samael nem tud jobb megoldást: új nőt kell gyártani. Ekkor az Úr Ádám oldalbordájából legyártja Évát. Éva távirányítható, hangulatait Ádám egy kapcsolással váltogathatja, jár vele pl. erotika-modus, amit Ádám eleinte nagyon kedvel. De a gép elromlik és ebből újabb bonyodalmak származnak. Ráadásul Lilith elkezdi lázítani Évát - lényegében önállóságra tanítja.

A szórakoztató kis komédia végén Lilith Samaelt választja, az Úr pedig kiűzi Ádámot és Évát a loftból.

A darab könnyed és elegáns formában és fiatalos nyelven beszél férfi és nő kapcsolatának különböző lehetséges formáiról, az alávetettségről és az egyenrangúságról. Hosszú évek óta járok német színházakba, de szórakoznom most sikerült először.

• Die Ungeheuren und die Prinzessin vom Planeten Pipapo (A szörnyek és a Pipapo bolygó hercegnője). Írta: Pamela Dürr
Rendezte: Stephan Beer
Theater der Jungen Welt, Leipzig
6+

A mellékelt kép nem az előadást, hanem a TDJW-t mutatja, nem véletlenül. Ez a produkció is az utolsó napokban készült el, mivel ez is a legújabb darabok szemléjének, a Boxenstopp-nak volt a része. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, micsoda remek kezdeményezés ez. Kortárs, többnyire fiatal (huszas éveikben járó) szerzőktől rendelt darabokat a TDJW és azokat low-budget produkcióként színre állította kifejezetten abból a szakmai célból, hogy 1. a szakmai közönség lássa őket 2. a szerző és a színház együtt tudjon rajtuk tovább dolgozni. Ez az előadás annak ellenére sem felolvasószínházi produkció volt, hogy a darabnak - legalábbis most - ez volt az egyetlen előadása. És volt hozzá díszlet és jelmez és a színészek kívülről tudták - és jól játszották - szerepeiket.

Az egyszerű kis mesében egy koboldlány találkozik egy herceggel, akinek egy másik bolygóra kéne eljutnia, a Pipapo bolygóra, hogy ott megtalálja álmai hercegnőjét . Ebben egy hórihorgas és barátságos szörny van a segítségükre. El is jutnak a Pipapo bolygóra, meg is találják a hercegnőt, aki azonban maga is sokkal inkább szörnyeteg, mint egy szerethető fiatal lány.

Így aztán a mese végén a herceg és a koboldlány jönnek össze.

A darab ügyes, a produkció nem kevésbé, de azért a tizenkettő egy tucat típusba való.

• Boys don´t cry
Írta és rendezte: Esther Hattenbach
Theater an der Parkaue - Junges Staatstheater Berlin
16+

A berlini Theater an der Parkaue Németország legnagyobb ifjúsági- és gyerekszínháza. (Az ott tavaly rendezett Augenblick Mal fesztiválról szintén írtam beszámolót.) Szomorú, hogy ez a mérete révén nagy befolyással rendelkező színház hozta el Lipcsébe a legtöbb közhelyet felvonultató produkciót. A történet maga ugyan nem közhelyes, de ez sem segít rajta.

A megtörtént eseten alapuló darab ugyanis egy (valószínűleg) transzszexuális fiatal nőről szól. Azért írom, hogy valószínűleg, mert ez a cselekményből nem derült ki. Van tehát egy nő, aki férfinak érzi magát és elkezdi magát annak is hazudni. Mivel a szülővárosában ezt a hazugságot nem tudná elhitetni, elmegy egy világvégi kisvárosba (Amerikában vagyunk) és ott már eleve férfiként jelenik meg új ismerősei között. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: autólopás, okirathamisítás, és főleg sok erőszak. Meg némi szerelem. Végül a szerencsétlen Brandon Teenát, aki valójában Teena Brandon, gyanút fogó férfiismerősei megerőszakolják és megölik.

Talán lehet ebből az extrém történetből jó darabot írni - a szerzőnek nem sikerült. És mivel ő maga volt a rendező, meg sem húzta saját, rettenetesen hosszúra nyújtott darabját, amelynek már az első perctől fogva nem volt tétje - rögtön tudtuk, hogy ez a lány férfit játszik, rögtön láttuk, hogy ez nem sokáig megy majd neki, rögtön láttuk, hogy egy intoleráns, erőszakos világba csöppent, és ha előérzeteink nem lettek volna elegendőek, a rendező biztosított felőle, hogy ne is reménykedjünk: az első perctől fogva felirat tájékoztatott a főszereplő erőszakos haláláról.

Volt egy nagy, üres színpad sok autógumival, sok hangos zene, kilocsolt sör és közel két óra reménytelen unalom.

• Freudianisch-Philosophische Kasperlstücke: Das unkommunikative Krokodil
Figurentheater Freudi-filozófiai Kasperldarab: a nem-kommunikatív krokodil. Figuraszínház
Írta: Martin Bartels
Rendezte: Jürgen Zielinski
Theater der Jungen Welt, Leipzig
16+

Ez a pompás kis Kasperl-darab a TDJW sokarcúságának újabb bizonyítéka volt. Ezt is az intendáns Jörgen Zielinski rendezte, ezúttal a színház legújabb, harmadik játszóhelyén, az utca túloldalán található kis szecessziós épület miniatűr színháztermében. Egyedül itt van hagyományos színpad és itt is van kiváló lámpapark. Nagyjából hetven-nyolcvan néző fér el a teremben.

Martin Bartels valóban filozófus és darabját a nagy kortárs filozófus-szociológus Jürgen Habermas elméleteire utalva írta meg. Igazi diákcsíny ez, inkább egyetemistáknak, mint középiskolásoknak. A szórakoztató diákszínház összes eleme megjelenik itt profi körülmények között. Van egy intellektuálisan izgalmas, kitűnő humorú szöveg, van itt néphagyomány, a mi Vitéz Lászlónkhoz és az angol Punch-hoz hasonló Kasperl, vannak színészek, bábok és óriásbábok, irónia és önirónia, van egy, a vitákat sajátos módon eldöntő krokodil és még zene is van. Nehéz is elképzelni, ki volna az a magyar filozófus, akinek a művei 1. ennyire közismertek 2. ennyire részei a közgondolkodásnak 3. és ilyen szórakoztató diáktréfát lehet rendezni belőlük. Huszonöt évvel ezelőtt nyilván Lukács Györgyöt neveztem volna meg egy ilyen játék szellemi hőseként, de mára nálunk ez lehetetlenné vált. A németek egészen egyszerűen nívósabb világban élnek és ennek a nívós világnak fontos jellemzője a szellemi színvonal.

Amit ez a mulatságos későesti produkció olyan ragyogóan képviselt.

Ein Schuss für jeden. (Egy lövés jut mindenkire)
Írta: Agnes Gerstenberg
Rendezte: Mareike Mikat
Thalia Theater Halle
14+

Tipikus német ifjúsági darab profin elővezetett, mégis zavaros eredményt produkáló előadása.

A szakmai vitán derült ki, hogy e sorok írója nem véletlenül nem értette a cselekményt. A szakmai vitán részt vevő írónő (aki, megjegyzem, ismét egy fiatal szerző volt) elmondta, hogy a rendező a megkérdezése nélkül kb. a darab 60 %-át írta át. Ennek az lett az eredménye, hogy egy korrektül megszerkesztett, enyhén krimiszerű történetben összezavarodtak a szálak.

Adva van egy fiatal társaság, három lány és három fiú. Az egyik fiú elszereti a bandafőnök barátnőjét. A bandafőnök erre sajátos bosszút eszel ki: megszerzi a harmadik fiú apjának revolverét és arra kényszeríti a főszereplőt, hogy az lője le közös szerelmüket, majd utána a többiek körben lőjék le egymást.

Mindennek egy flash-backben kéne kiderülnie, a börtönben, ahol egy (tornacipős és farmernadrágos!) ügyvéd interjúvolja a főszereplőt.

A rengeteg öncélú, sokszor a brake-re emlékeztető mozgással eljátszott produkcióban a szereplők rejtélyes okból a harmincas évek amerikai gengzterfilmjeinek jelmezét hordták (talán mert az egész történet valamannyire erre a banda-ethoszra utal). Igen ám, de a cselekmény össe volt zavarva. Végül is ki lőtt le kit? És tényleg meg is haltak? És akkor ezt a fiút a bandafőnök miért nem? (Pedig láttuk, hogy ő életben maradt.)

De mindegy is. Mert a történet végén az ügyvéd közölte a fiúval, hogy a pisztolyban vaktöltény volt.

Hogy akkor miért láttuk meghalni a főszereplő lányt?

Rejtély. Nem csak az én számomra. A német nézők és a darab írója számára is.

• Hinter dem Bahnhof liegt das Meer
(Az állomás mögött a tenger.)
Írta: Jutta Richter
Rendezte: Enrico Beeler
jetzt & co. Theaterproduktion, Zürich (Svájc)
9+

Újabb szocio, ezúttal Svájcból. A színpadon ismét autógumik. A főszereplő kilenc éves kisfiú szülei elváltak, anyja szeretője elüldözi őt otthonról, anyját pedig betegre veri. A gyerek az utcán megismerkedik egy nálánál valamivel idősebb fiúval és együtt indulnak megkeresni a tengert - oda vágyik a főszereplő. Útközben egy lebujban megismerik "Caracas királynőjét", aki nyilván egy kurva és aki hirtelen felindulásból rengeteg pénzt ad nekik. A rengeteg pénzt végül elvesztik, a tengerhez pedig nem jutnak el. Viszont a kisfiú megbetegszik.

A rendezés nem sokat ad a nyomasztó történethez, a színészek korrektül teszik a dolgukat.

• Hikikomori
Írta: Holger Schober
Rendezte: Dominik Günther
Thalia Theater, Hamburg
14+

Egy vélhetően drágán felépített, nagyméretű díszlet egy teljesen behúzódóan élő fiú sivár szobáját ábrázolja, ahol nincs más, csak a computer és sok üdítőital. A darab (?) egy monológ, amelyet ez a kamaszfiú ad elő - a szöveg egy része valójában kvázi-dialóg, a fiú az interneten csetel egy ismeretlen lánnyal.

Azon kívül, hogy az egész személyiség úgy érdektelen, ahogy van, dramaturgiailag sok minden megoldatlan - és ez már a sokadik eset a tucatnyi darab közül. Mert ha igaz, ami a szövegből kiderül, hogy a fiú a lábát ki nem teszi a szobából, akkor például hol van a mellékhelyiség? Vagy talán a padlóra ürít? És mit eszik? És ki veszi meg neki az üdítőitalt? És ki fizeti ki a számlákat? Hiszen az internetet, azt bőszen használja. Földhözragadt kérdések ezek, de az ilyen földhözragadt gondolkodásból a nézőt csak a jól szerkesztett drámaköltészet billenti ki, olyan pedig itt nincs.

A produkció erőszakos, a főszereplő sokat kiabál, a zene néha fülsértően hangos és az egész ismét üres és szocio, mint annyi minden, amit a német ifjúsági színházban láttam.

És ez többszörösen is szomorú. Mert egyrészt nem akárkik hozták ezt a produkciót, hanem a híres hamburgi Thalia Theater, ahonnan olyan formátumos rendezők indultak, mint a Deutsches Theater mostani főrendezője, Michael Thalheimer, akinek Liliom-ját és Faust-ját már a magyar nézők is láthatták. És azért is szomorú ez, mert a szisztéma, az ifjúsági színjátszás rendszere és a ráfordított energia és pénz irigylésreméltó.

Vagyis van mit tanulnunk a németektől - milyen kár, hogy maguk a produkciók ezt ritkán bizonyítják.

Fábri Péter

------------------------
Linkek:

- Theater der Jungen Welt, Leipzig: www.theaterderjungenweltleipzig.de/
- Kinder- und Jugendtheaterzentrum in der Bundesrepublik Deutschland: www.kjtz.de
- ASSITEJ Deutschland: www.assitej.de/