A Sehova Kapuja - Pintér Béla és Társulata

Nehéz Pintér darabjairól írni: annak ellenére, hogy a sokadik előadás után is nagyon bejövős az anyag, nem lehet nem észrevenni, hogy ugyanaz a minta a legtöbb darabjában, és hosszabb időre visszamenően ezért nehéz is egymástól megkülönböztetni őket, kis túlzással. A közös vonások között vannak az elesett, szánni való figurák, Budapestről bármilyen ügyben Erdélybe utazó szereplők, tudatmódosító cuccok, egyházak nem kedvelése, néptánc, zenés-éneklős betétek, a zenekar bevonása a jelenetekbe/beépítése a díszletbe. Csak hogy párat felsoroljak.


Pintér, a generális

Novemberben Pintérék nagyüzemben adják elé régebbi darabjaikat is, így jött képbe az A Sehova Kapuja is. Rutinszerűen izzadtunk a Szkéné klausztrofób és levegőtlen előterében, a darab pedig egy nyolcvanas évekbeli rockkoncertre hajazva fél óra késéssel kezdődött. Aki nem látta, nem innen fogja megismerni a sztorit, legyen elég annyi, hogy a társulat a szokásos eszköztárral most éppen a vallási szektákat alázza, nyilvánvalóan a szcientológia vagy jehováék ugrik a kozmikus bibliaértelmezésről. A módszerek hasonlók, az összkép azonban nem kicsit sántít pl. az Anyám orrához képest: a későbbi darabokban (ezt 2000-ben mutatták be) látható, szinte "megrajzolt" színpadképek itt még alig észrevehetők, néha - főleg az elején, talán hosszúra is nyúlik a szekta első szeánsza - egy középiskolás színjátszócsoport produkciója jut eszembe. Túlságosan is klisészagú az egyenruhás bagázs. A cselekmény és a poénok is inkább az erdélyi jelenetekben ütnek (a vidéki feelinget aztán továbbviszik a 2002-es Parasztoperában), hogy aztán a végén a törzsi tánc megint nagyon olcsó húzás legyen. legalábbis nekem. A villogó biszbaszok is elég idegesítőek úgy három perc után.


Deák Tamás és Pintér Béla a vonaton

A fanyalgás ellenére is bőven pluszban végzi nálam a darab, a színészek közül a Szalontay-Pintér-Deák-Thuróczy vonal szokásosan erős, engem megint megvesznek. Mint ahogy Pintér Szkéné falai közé zárt világa is.