Egy, kettő, három

Egy. Robbanásszerûen zakatoló hangok úsztatnak képeket az arcomba; víz a cipõmben, ázik a lábam, fodrozódik a víz, sokan vagyunk, mozog a tükör-talaj. Képek, képek, valóság-darabkák irányítják a képzeletem, a képzeletem eloszlatja a valóságom és beszorulok a hatalmas térbe, a sötétségbe, a vízbe, a füstbe, amit tartalommal csak a mozaikképek - fölvételek fákról, vérrõl, üres gyógyszeres csomagról, ollókról és késekrõl - töltenek meg, ezek a kapaszkodóim, különben belezuhannék a sötétségbe, vagy egyszerûen a varázslatnak nem lenne hatalma fölöttem.

Videofölvétel, egy szabadulni vágyó, szenvedő, kicsavarodott lélekről, a születés oka nem más, mint halálfélelem, a test retteg a haláltól, a tudat születni, szabadulni vágyik; el, repülni, még ha nincs is túlvilág.

Mozgó társak, kalandtúra a sötétben, körbejárjuk a jelent, a sokféle forrásból építkezőt.

Víz-, eső- és zenehangok.

Egy megkínzott ember.

Nyughatatlan víztükör.

Legszívesebben zokogna az illúzió bennem, annyira szomorú ez a világ. Az öngyilkos világa, melynek megélője nem hisz istenekben, mégis kénytelen prófétákhoz hasonlítani magát. Mert az élete jelentéktelen, értelmetlen - tán csak a halál, az értelmes, jelentékeny halál tudja megszépíteni az életet, az ember csak meghalni tud magáért, minden mást mások miatt csinál, a halál szentsége azonban csak az övé. Szélsőségesen át akarja élni a halált saját halálának részese akar lenni, minden pillanatot érezni, minden gondolatot átélni: a halálfélelmet, a hasfájás elviselhetetlenségét, a folyamatos tehetetlenséget és azt, hogy nincs menekvés, senki sem jár az elhagyatott vidéken, ahol halálra éhezteti magát, nincs remény, de a szörnyű boldogság igazolódik, önmagáért, és nem másokért, még csak nem is istenekért hal meg; saját élete lesz talán értelmes, talán szép is, de mit számit ez már a 62. napon, amikor nem eszik, amikor a test annyira tehetetlen a zsarnok tudattal szemben, hogy már valódi fájdalommal sem tud tiltakozni; számít még az élet értelmessége akkor, amikor az ember a lelkét hányja ki?! Amikor kiderül, mennyire szennyes, ocsmány, értelmetlen és fájdalmas az egész, akkor számít? Amikor a diktafon beragad; számít még valami, amikor minden elveszik, eltűnik, és senki sem fog tudni minderről...?

A padlón álló vízréteg az, ami megmutatja a történetet. A leeresztett átvetíthető lapokról oda csapódik le a látvány. A vízre, ami nélkül az ember egy hét után meghal. Pillanatképek. A haldokló hangja, teste, álma, eszközei, vére, amit lát és amit hall. Ennél nem kell több. A füstös, sötét, töredékvilágított teremben tökéletes lesz az illúzió sokkoló brutalitása. Elidegenedem a külvilágtól, elszakadok és megfeledkezem a létéről. Csak az a nagy terem, az a néhány kép és a hang, aki meséli saját szenvedését, a mérhetetlen kétségbeesést, én pedig csak fodrozom a lábammal a vizet, mialatt a haldokló jobb bánásmódért könyörög a kegyetlen, halott, nemlétező, megtagadott isteneknek, fodrozódik a víz, és azt a néhány fát bámulom, ami az utolsó látvány a földből, és azt a gyönyörű, úszó női alakot, aki a halál első hírnöke, és arra leszek figyelmes, hogy pokolian egyedül maradtam a vízben, elidegenülve mindentől, benne az előadásban, kicsit halottan is. Az apró részletek, a különböző nézőpontok földaraboltsága sokkal szuggesztívebb, sokkal hatékonyabb. Amit nem lehet elmondani szöveggel, azt a szabadulni vágyó embertest mondja el, a hangulatot a hangok és a helyszín teremti meg. Lenyűgözően hatásos a sokféleség, a sokoldalú váratlanság, az összekapcsolódó művészeti nyelvek együtt kifejezik a kifejezhetetlent: egy haldokló érzelmeit foglalják szomorú szimbólumukba. Ez lehet az igazi kegyetlen színház: megérezni a verejtékező, haldokló test bűzét, a reménytelen gondolatokat, a teljes, az abszolút tragédiát. Minden néző magára marad, egyedül a gondolatokkal, amit az előadás ébreszt, egyedül a haldokló szavakkal; félelmetesen egyedül. A halál ez a félelem.

Percekig álltam, mint a hajnali részegségben, hallgatva a vigasztaló föloldozó zenét, látva, hogy a lélek végül kiszabadult a kalitkából; üres a láda, ahonnan görcsösen igyekezett elröpülni, egy valószínűleg csak vigaszként, ópiumként létező túlvilágba. Másvilágba.


Kettő

Kivezetnek minket a Trafóból, buszra föl, irány a MU Színház, röpke halál-városnézéssel kapcsolva össze a kellemest a hasznossal. A stílus most a groteszk, ami az előző részhez képest éles váltás. A téma továbbra is a halál és annak előfordulása Budapest váratlan helyein. Náci kínzómester az Üllőin, tömegsír a Fradi-pálya alatt, fagyott, fölakasztott kismamák: az egész annyira groteszk, hogy a busz döcögve nevetni kezd - kezelhetetlen a téma ilyen formában. Azok az emberek, akik pár perccel ezelőtt szólni sem tudtak, hallva a haldokló naplóját, most hangosan kuncognak összefagyott magzatokon, villamosok által kivégzett embereken. Ez már túl sok. A halál ilyen formája, amely talán már annyira valódi is, hogy hihetetlen, mint minden brutálisan, elképzelhetetlenül valódi dolog, csak nevetést válthat ki; csak így kezelheti az emberi tudat: komolytalanul. Vannak dolgok, melyeken csak nevetni lehet, mert különben az ember beleőrül. A halál groteszk, fölfoghatatlan.

A MU Színházba érkezők vacsorát, bort kapnak, magzatok, összetört és ép magzatok között, sejtelmes zenében. Újabb cáfolat a tudat kizárólagosságára: mindenki képes jóízűen enni. Kezdem egyre inkább azt hinni, hogy mi, a nézők is részei vagyunk az előadásnak: az első rész valódi megteremtői (hisz fizikailag senki sem játszott, nem volt egyetlen színész sem a színpadon, nem is volt színpad), az illúzió hatásai a mi fejünkben álltak össze, a benyomások egyedisége legalább ötven különböző előadást hozhatott létre, minden fejben másmilyet; a buszon turisták; most a bizonyíték arra, hogy az ember miért gyilkol, miért pusztít még mindig: mert nincs a passzív tömegre hatással ez az egész, legalábbis nem annyira, hogy elvegye az étvágyát.


Három

Robbanásszerűen belekerülni az új illúzióba. Látni a fogyasztói társadalmat. A bugyuta reklámokat. Érezni önmagunk nevetségességét. Érezni, hogy a terror, az erőszakos válasz az erőszakosságra talán tényleg az egyetlen lehetséges út. Mert nincs mit tenni, ha az élet, a boldogság a tét. Látni: a terrorizmus színház. A színház: színész és néző. Terrorista és néző.  Átérezni a felelősséget.

A színész-terrorista szájába tömi a terített asztal minden étkét, amit csak lát, kapkodja magába. Aztán kihányja. Ennyit a rendszerről. Megtisztítja magát a szőrtől. Megtisztul, fölkészül az utolsó robbanásra. Végig beszél közben, szidja a "világi" színészeket, akik hagyják, hogy uralkodjanak rajtuk. Ő nem hagyja, hogy uralkodjanak rajta.

Szétdobálva a földön holtak fényképei. Forradalmak, szabadságharcok. Szétdobált ruhák.

A terrorista meztelen. Közénk lép, lassan mozog, fölmászik hátizsákkal a hátán az emelvényre, furcsa rítus szerint táncol, az emberiség ősi tiltakozása, a mindenkori lázadás üvölt az izmaiból. Viaskodik magával, elesik, veri a fejét a földbe. Ő is a kor terméke, mint a tőzsdecápa vagy a plázacica. A kapitalizmus terrort teremt.

Terror - vagy ellenállási jog?

Minden ember szabadnak és egyenlőnek kell, hogy szülessen.

A demokrácia rejtett agymosásánál nincs undorítóbb. Mert ez szabadnak, egyenlőnek hazudja magát.

Megdermed a terrorista. Lejárt az idő. Fölrobbantotta magát. A világot.

A borzongás mély csendje, amikor hang nem létezik.

Rémült feszültség.

A halál szent. A halál eszköz.

Az emberek meggyújtják a mécsest, amit kaptak, és elhelyezik a teremben, össze-vissza, egymás után.


Sipos Balázs

---------------
Sipos Balázs: Egy, kettő, három
Természetes Vészek Kollektíva: Halál-tours
Trafó, MU Színház, 2008. november 21.

Forrás: Kortárs Drámafesztivál