Oresztész - Nemzeti Színház

Euripidész: Oresztész (r. Alföldi Róbert)

Hát nem azért mondom Klárikám, de ez nem koreográfia. Ilyet adni a Nemzetiben, szégyen!” – mondta egy párducmintás sztreccsfelsőben és szolid mályvaszín boában parádézó agyonsminkelt 60-as hölgy csillámporos arcú barátnőjének az előadást követően a ruhatár felé áramló tömegben, és ez a mondat azt hiszem elég jól visszaadja a közhangulatot.

Mivel már az előadás megtekintése előtt felszívtam magam a fikázó kritikákkal, én is elég durcásan, amolyan „Baszd meg Nyuszi a fűnyíródat” - hangulatban ültem be Alföldi debütáló darabjára a Nemzetiben. Pedig nem volt különösebb okom rá, hiszen a szereposztás például kifejezetten tetszett: végre meglátom pl. mire képes Rába Roland és Péterfy Bori egy kőszínházban, többszáz négyzetméteres színpadon, miközben színházi gukkerek pásztázzák őket a páholyból, árgus szemekkel figyelve, hogy Alföldi mit csesz el az új pozíciójában, mondtam én Klárikám, hogy ebből baj lesz, egy ILYEN embert megtenni igazgatónak, egy NEMZETIBE, hát tudod…De a többi szerep is érdekes volt, pl. Blaskó kétsorosa (na, azért megnéznék egy próbát, ahol Alföldi Robi osztja az öreget, tutira volt némi feszültség Péter, kérem már ezerszer elmondtam, hogy figyeljen az artikulációra, ne motyogjon), Kulkát egyébként is imádom, Cserhalmit mondjuk nem annyira, de hátha szerez pár jópontot a Tapló télapója után, aztán ott van még Garas is, mint antik érdekesség...

Ettől függetlenül fanyalogva fogadtam az első jelenetet. Péterfy Bori kifejezetten idegesítő Élektra volt, színtelen-szenvetlen hangon ordibálva próbált valamiféle őrült szenvedélyt vinni a szerepébe, de csak annyit ért el vele, hogy fél óra után durván berekedt. Mintha nagy lenne rá a kabát, életidegenül hangzottak a szájából a veretes ókori mondatok, nem találta magát a színpadon (ami érthető, hiszen tízszer akkora mint mondjuk a Trafóé, és még csak meg sem dugták), plusz pont mondjuk, hogy leszálkásítva a spagettipántos trikójában egy az egyben úgy festett, mint Sarah Connor a Terminátor 2-ben.

 

 

 

 

 

Az antik darabok aktualizálásáról már írtunk a blogon, és ugyan külön jópont, hogy Alföldi az Oresztész új, Térey féle fordításához nyúl, de, nekem ez is túl veretes, túl patetikus..
Euripidész a korban egy brutál népszerű pali volt, topceleb, akinek ezerrel nyomatták a darabjait Hellasz-szerte (többezer töredéke és tizenakárhány teljes műve maradt fenn, ami tényleg elképesztő), és zabálta a démosz, többek közt amiatt, mert pl. Szophoklésszel és  Aiszkhülosszal ellentétben az ő nyelvükön szólalt meg, hagyva a francba magasztos mondatokat. Ez nekem nagyon nem jött vissza, kicsit több lazaságot elbírt volna a szöveg.

Főleg, hogy a díszlet is modernséget akart sugallni. A városszéli roncstelep/szemétdomb mondjuk ötletes lehet kisebb színpadon, itt a Nemzetiben szerintem elég bénán nézett ki, mintha nem tudná a rendező, hogy mi a szart kezdjen a térrel. Az első jópontot Rába Roland szerezte nálam, aki egyszerűen felülmúlhatatlan, ha őrültet kell játszani, jól mutat vérrel összekenve is, és a megzavarodott, naiv, haláltól rettegő, isteneket kárhoztató Oresztész szerepébe nem kevés kreativitást vitt. A László Zsolttal folyatott dialógusai már viccesek voltak-és ahogy haladt előre a darab egyre inkább komédiába kezdett átfordulni a kezdeti tragikus felütés, ami a Kulka által nagyon faszán megformált ázsiai herélttel éri el a csúcspontot...Nekem a női kar megoldása is tetszett, már ahhoz képest, amennyire az ógörög típusú kart, mint színdarabkelléket lehet ma még használni: biztos megköveznek, de nekem az sem hiányzott volna, ha teljesen kidobják a darabból, nézzenek már a naptárra, kicsit elszaladt az idő Szalamisz óta. 

A végén a Deus ex machina szerintem gyengus volt a kis rappelő színinövendékekkel és stricisre vett Apollónnal – olyan színjátszókörös fílinget kapott tőle a befejezés, de ettől függetlenül úgy döntöttem, hogy nekem igenis tetszett a darab.

Ami a plakátokat illeti, szerintem ugyan ezen a téren a Nemzeti elég kreatív, de ez a „Vakbélműtét után” -típusú kompozíció nem sikerült túl jól. Ugyanaz volt az érzésem, mint Alföldi Nyugalom című filmjének plakátjánál lehetett a cél: hátha az öncélú sokkolás behozza a perverzeket is.