Stendhal a vurstliban

Stendhal nagyon nagy író volt. Regényei közt erõsen ismert a Vörös és fekete. Illés Endre nem volt olyan nagyon jó író, de kitûnõ esszéket írt. És amikor rászánta magát, hogy színdarabot készít a regénybõl, bízhatott benne, hogy Kürti Pál bonyolítja le az elõadást, megnyugtatja az ilyenkor nyugtalan színészeket, rendet teremt a színpadon, és valami csak hasonlítani fog azért az élményre, ami mindnyájunkban él, ha a Vörös és feketére gondolunk.


Marie-Henri Beyle
ismert álnevén Stendhal
1783-1842

Kürti (1897- 1969) nagyműveltségű dramaturg volt Bárdos Belvárosijában, ahol az igazgató saját szeműleg is olvasott néhány nyelven, nem kellett neki hivatalos fontoskodó. Kürti Pál azonban tudta az egész élő színházat. A Nyugat megbízható szemlésze volt. A művelt közönség Antoine, Sztanyiszlavszkij jelentőségéről és haláláról úgy értesült, hogy Kürti hozta a hírt.  1942-ben írt összefoglalást Világszínház a két háború között címmel, alapos elemzését adott a hadi időkben vagány szabadszájúsággal a szovjet színházi kísérletekről, a lengyel, cseh, szlovák színházi hadakozásokért a nem befulladt, hanem fiatalosan harcias életképes színházakért. Sosem találkoztam vele. Nem is láttam, messziről sem. Mégis szellemi hozzám tartozó. Sokat köszönhetek neki ismeretben, érdeklődéscsigázásban, meg abban a példában, hogy nem kell az éppen keresett divatosságok heroldjának lenni. Rendezett a Belvárosiban, Bárdos Művész Színházában, rendezett a Városi Színházban. Nem voltak eget-földet mozgató rendezések. Egy művelt színházi ember türelmének, hozzáértésének, ízlésének és sokoldalú, kultúrájának karakterisztikus lenyomatai voltak. Szerencsétlenségére 1956 után Simon Zsuzsa kétfejű sasként működő intézményébe került: a Jókai és a Petőfihez, ahol megrendezte Illés Endre dramatizálásában Julien Sorel karriertörténetét, amikor épp annyi a lehetőség: vagy papi fekete, vagy honvédelmi pirosban lehet érvényesülni. Kürti annyira nem volt öreg (72 mondjuk), Stendhalt éppen le lehetett bonyolítani Szabó Gyula, Bánky Zsuzsa és zenitjén működő Gordon Zsuzsa összeműködésével (1959). Nagy András is átírta egyszer Stendhalt. Győrött Tordy megrendezte. Kamarás Iván eljátszotta, bár az egész előadásból csak arra emlékszem, hogy a szín hátterébe állított télikert növényzete között váratlanul keresztülrepült egy grand jeté-vel, mint Nizsinszkij A rózsa lelkében. Békés némileg rosszabb író Stendhalnál, bár nincs készen az életműve, nem sürgős ítélkezni. Megreparálta a néhol reves dramaturgiát. Nem kívánt saját szikrákat pattogtatni. Beérte volna tipp-topp működő szerkezettel.
Ennyi nekigyürkőzés után rátérhetünk már napi tárgyunkra: a Vígszínház Stendhal-felújítására. Milyen a Szent István körúton a Vörös és fekete. Röviden megfelelhetünk rá: a Vörös és fekete rossz előadás. Emelve a tétet: nagyon rossz előadás. Szikora János rossz rendező. Ezt a fajta előadás lebonyolítót színházi tájakon kirakatrendezőnek nevezik. Korántsem, mintha munkáit a színház kirakhatja a kirakatba. Inkább azért, mert egy belvárosi kirakat mutatósságával és emberi melegével mutatkozik színpadra. Szikora előbb tud forgószínpadot rendezni, mint hasznos instrukciót adni színésznek, mint oldja meg szerepét. Erre mutat az a vonás is, hogy ennyi intésre emelt mutatóujjat, mint a vígszínházi Stendhalban, ritkán látni egy csokorban. Az idősebb férfiak mutatóujjukkal nyomatékosítanak, nem tudván mit kell hangsúlyozni a mondatban. Avar István jobbja mutatóujját csakis annyi időre teszi le, amíg átvált balkézre. Igazságtalanság bármit is számon kérni a színészektől egy Szikora-rendezésben: nem is törődik velük, nem is ért hozzájuk, mit is kellene mondani segítségükre. Kafka: A per, aminek végén diadalmasan spriccelt a szín közepén a szökőkút, A Mester és Margarita, Karamazov testvérek, Doktor Zsivago, Az eltűnt idő nyomában, meg még ki tudja számon tartani, a nagyregények mennyi sorát nyomorította színre. Szikora tekintély-rendező. Nagy művek kerülnek kis mester kezébe, hátha megnő a címtől. Tekintély-rendező abban is, hogy a legdrágább kiállításban tálalja a művet. Ez alkalommal az előadás kezdetén szegényes és primitív a látvány: balra szalongarnitúra, jobbra vaságy, benne fekszik Julien Sorel. Félkörívben mihamar meghasad a háttér, nyikorogva széthúzódik a színpadnyílást takaró paraván. Mögötte a teljes színpadot betölti egy III. Napleon-kori ringlispíl, amivel Horesnyi Balázs emelte az előadás fényét és költségeit. Szép ház fizetett be a körhintára. Jánoskúti Márta kivételesen tarka jelmezeiben ott kereng az egész Bourbon-restaurációs világ. A végén gipsz hintaló hátán kivont karddal huszárkodik Julien Sorel. Varju Kálmán kackiásan vurstli-csatába lovagol a körhintán, mint mézesbábból formázott Kukorica Jancsi a francia király udvarában. Várjuk, hogy Mathilde De La Mole elénekeli Kacsóhtól a Bárcsak ne volnék gyönge leányka, Akit a szellőtől is óvnak, Bátran rohannék én a csatába, Hangjára a tro-hom-bita-szónak! Heltai Jenő-szöveget, de Toronyi Ildikó - az idei Junior Prima Díj egyik nyertese - nem énekli el könyörületből, mivel prózamondása is olyan fülsértő fent, lent és középhangon, hogy nem érthető, mint engedhették fizető nézők elé. S akkor még alakításáról nem szóltunk szót sem, mert Szikora rendezésében a színészek magukra hagyatottságukban föl vannak mentve bármiféle valóságos megítélés alól. Ez nemcsak Igó Éva, Lukács Sándor, Avar István, Mécs Károly, Tahi Tóth László, Vallai Péter, Csőre Gábor, Borbiczki Ferenc, a főiskolás Józan László, Lázár Balázs, Pándy Lajos és a többiek mentességet élvező közreműködésére érvényes, hanem az elmúlt évadokban egyik karakterremeklésével a másik után kiugró Varju Kálmán Julien Soreljére is. Varju koponyáján hátul drót kunkorodik. Ugyanis a belső monológokra a rendező nem talált színháziasb megoldást, minthogy hangerősítő-torzította módon közlik a nézőkkel. A többi szereplő nem hallja. Csak a főszereplő belső gondolatait közvetíti a rádió.
Színészi minősítésre Varjunak csupán egyetlen jelenete alkalmas. Összegyűlnek politikai összeesküvők. Mint titkár, írnok, bizalmas Julien Sorel vezeti a jegyzőkönyvet. Varju áll a háttérben. A szemének is füle van, a fülének is szeme. Tekintetén látni, nemcsak meghegyezetten figyel, azt is rendszerezi, miként hasznosítja majd a megszerzett információkat. Itt bepillanthatunk gondolkodásába, törekvéseibe, törtetésébe - nem kell hozzá mikroport, csupán színészi összpontosítás. Az egyetlen jelenet, ahol a színész közvetíti a szerepet, az irodalmi figurát, az írót, a kort, korunkat. Ez az egyetlen jelenet, amiről beszélhetne a vígszínházi este, ha nem érződött volna fontosabbnak a vurstli, a körhinta, a mutatós üresség.

MGP