Solness építőmester

Solness egy norvég kisváros sikeres és megbecsült építésze, de lelkét becsvágy, gõg, bûntudat és félelem gyötri. A korosodó férfi építészként retteg a fiatalok elõretörésétõl, férjként pedig fuldoklik boldogtalan és gyermektelen házasságának fájdalmas emlékeitõl. Ám Solness kap egy utolsó esélyt, hogy változtasson az életén. Egy õszi este váratlanul betoppan az otthonába egy fiatal lány, Hilde Wangel, aki azért jött, hogy egy régi ígéretet számon kérjen az építészen.

Solness tíz éve könnyelműen csókot adott és közös királyságot ígért a lánynak, aki most ott áll a küszöbén, de már nem elég neki az ígéret, ő tetteket akar. Hatására Solness másként kezd gondolkodni, és megkísérli a lehetetlent...

Ibsen: Solness építőmester
Fordította: Kúnos László

 HALVARD SOLNESS, építőmester: Bálint András
ALINE SOLNESS, a felesége: Kováts Adél
HERDAL doktor, háziorvos: Csankó Zoltán
KNUT BROVIK, építész: Keres Emil
RAGNAR BROVIK, a fia, rajzoló: Adorjáni Bálint
KAJA FOSLI, könyvelő: Szávai Viktória
HILDE WANGEL: Marjai Virág

 Dramaturg: Kovács Krisztina
Díszlet-jelmez: Zeke Edit
A rendező munkatársa: Őri Rózsa

Rendező: KISS CSABA

Olvasópróba: 2008. november 3.
Bemutató: 2008. december 21.


**********

Solness szerepében Bálint András


- Egy közönségtalálkozón azt mondta, hogy egy igazgatónak ne legyenek szerepálmai, mert megvalósítja őket.

Bálint András:
Ez tulajdonképpen a második ilyen alkalom: több mint tíz éve, Albee Nem félünk a farkastól című darabjában George szerepét nagyon el akartam játszani. A Solness évek óta jár a fejemben, amióta Kúnos László új fordítását elolvastam. Szeretném eljátszani, még mielőtt kiöregszem a szerepből, remélem, meg tudom csinálni. Ráadásul úgy érzem, hogy a két női főszerepre két nagyszerű színésznő van itt a színházban: Kováts Adél és Marjai Virág. A rendezésre felkértük Kiss Csabát, akinek szeretem a munkáit. Csabának van kedve ehhez a munkához és van kedve velem dolgozni.

- Nehéz feladat lehet egy igazgatót rendezni...

Bálint András: Két veszélye is van. A rendező könnyen alázatos, szervilis lesz, és mindent jónak talál, amit az igazgató csinál. De ennek az ellenkezője is fennállhat, amikor a rendező saját maga és a társulat előtt is be akarja bizonyítani, hogy ő nem törődik azzal, hogy az igazgatót rendezi, és csakazértis megmutatja... Ismerem ezt a két veszélyt, mindkettőt megéltem már, de remélem, hogy Kiss Csabával elkerüljük ezeket a buktatókat.

- Azt szokta mondani, vannak szerzők, akik "jól állnak" ennek a színháznak. Ibsen is ilyen?

Bálint András: Igen, azt gondolom, nagyon jól áll ennek a színháznak az a koncentráltság, az az intenzitás, ami ebben a darabban benne van. De hozzám is közel áll ez a szerző. Eddig négy Ibsen drámában játszottam - a Hedda Gablerben, a Vadkacsában, a Nórában és a Rosmersholmban - a két utóbbit ebben a színházban mutattuk be. Sok oka van annak, hogy a Solnesst fogjuk játszani, és az okok között szerepel az is, hogy ezt a drámát 40 éve nem játszották Budapesten.

- Miért volt szerepálma a Solness?

Bálint András: Foglalkoztat a korom, és az az érzés, amikor az ember, miután már elért sok mindent, szeretne még valamit csinálni. Rilke az Archaikus Apolló-torzó utolsó sorában írja: Változtasd meg élted! Solness változtatni akar, merész és kockáztat. Talán nem is szerelem az, amit Hilde iránt érez, de ez a fiatal lány sarkantyúzza olyanra, ami veszélyes. Amibe belehal. És ebben van valami csodálatos és lenyűgöző.

- Solness a dráma elején többször is elmondja, hogy retteg attól, hogy egy szép napon bekopogtat az ajtaján a fiatalság, és helyet követel magának. Ismerős ez a félelem?

Bálint András: Ez nem félelem. Ezt az érzést mindenki ismeri, aki öregszik. Majd jönnek a fiatalok, és ez a világ rendje. De Solness más: ő gőgös, önző, csak önmagával törődő ember, akinek súlyos bűnök terhelik a lelkét. Hibákat követett el a fiatalokkal és az előtte járó generációval szemben is, ezért bűnhődik. Aljas módon elbánt az elődjével, és most joggal retteg a fiataloktól.  Különös véletlene a sorsnak, és persze nem is annyira véletlen, hogy nálunk Keres Emil játssza Knut Brovik szerepét, aki Solness elődje volt, akit ő félreállított, ellehetetlenített. Keres Emil előttem volt ennek a színháznak az igazgatója, és azóta is tagja a társulatnak, és ez talán válasz arra is, hogy mi hogyan kezeljük ezt a kérdést.

- Van más hasonlóság, párhuzam Solness és Ön között?

Bálint András: Nincs hasonlóság. Nincs párhuzam. De mondhatom, hogy ismerem ezt a férfit, ezt a gőgöt, ezt az önzést, ezt a gátlást. Ismerem, és nagyon szeretném igazul eljátszani. Solness igazi drámai hős, aki az élete alkonyán változtatni akar, és megkísérti a lehetetlent.
Hogy én milyen vagyok, az mellékes. Én egy hatvanas színész vagyok, akiről talán el lehet hinni, hogy vannak gondolatai, hogy művész, hogy megtetszik neki egy fiatal lány, és talán el lehet róla hinni, hogy meg akarja változtatni az életét.

- Van még megvalósulatlan szerepálma?

Bálint András: Hamlet királyfit nagyon szerettem volna eljátszani, de nem kell félni, erre már biztosan nem kerül sor.
 
 

Hilde Wangel szerepében Marjai Virág


- Ibsen Solness építőmesterének női főszereplője Hilde Wangel. A történet szerint a huszonhárom éves lány azért keresi fel az építészt, mert a férfi tíz évvel korábban megcsókolta őt, és azt ígérte neki, hogy királykisasszonnyá teszi. Hilde tíz éve nem ereszti el ezt a gondolatot, és most számon kéri Solnessen az ígéretét.

Marjai Virág: Hilde nagyon komplex személyiség, és ezért számomra érdekes és izgalmas drámai alak, bonyolult, nehéz szerep. Egyik pillanatban borzasztóan érzékenynek és érzelmesnek tűnik, a következőben pedig minthogyha keresztüldöfött volna mindenkin. Az egyik percben szerethető, a következőben végtelenül ellenszenves. Öntudatos és akaratos. Tizenhárom évesen történt vele valami nagyon fontos dolog, és tíz éve egy mánia él a fejében, egy cél hajtja, és tűzön-vízen át képes küzdeni ezért. Egyszer meginog, de véghezviszi, amit eltervezett, eléri a célját.

- Kiss Csaba rendező egyik próbán megemlítette, hogy nagyon kíváncsi a tizenhárom éves Marjai Virágra, fotókat kért tőled, hogy akkor majd könnyebb lesz elképzelni, megérteni Hilde Wangelt is kislányként. Milyen volt Marjai Virág tizenhárom évesen?

Marjai Virág: Nagyon magas, fejlettebb a társainál és kicsit kövér. Emiatt kicsit kilógtam a sorból, komolyabb voltam és kicsit magányos is. Nehezen éltem meg a kamaszkoromat. Talán Hilde is ugyanígy különbözött a társaitól és egyedül érezte magát. De Hilde biztos nem volt frusztrált kamasz lány.
Milyen érzés, hogy az igazgatód, Bálint András a partnered?
Előre megbeszéltük Andrással, hogy ez talán majd furcsa vagy zavaró lesz, és éppen ezért a próbákon már nem jövök zavarba, már nem gondolok arra, hogy ő a főnököm. Ha az első radnótis évadomban kaptam volna ezt a szerepet, biztos nagyon izgultam volna, és nagyon zavarban lettem volna.

- Ez az első ilyen komoly női főszereped?

Marjai Virág: Itt a Radnótiban mindenképpen. Bár a Bunburyben is nagy szerepem van, és amikor a múlt évadban egy kis időre átvettem Schell Judit szerepét A kripliben, az is komoly feladatnak számított. Idén sokat dolgozom, a Vígszínházban is kaptam egy nagy szerepet a Tündérlaki lányokban, és játszom a Karinthy Színházban is. De most minden erőmmel Hilde Wangelre koncentrálok, mert nehéz és bonyolult szerep, és én nagyon szeretném megfejteni, megérteni és jól eljátszani.

Henrik Ibsen hosszú alkotói pályájának végéhez közel, 1892-ben írta a Solness építőmestert, mely pszichológiai, szimbolista drámáinak sorába tartozik. Ez a dráma rejtélyes, talányos mű, mely látszólag betartja a realista színházi hagyományhoz tartozó konvenciókat, de szövege minduntalan szétfeszíti a klasszikus kereteket.
A Solness építőmester ősbemutatója 1892. december 7-én volt a londoni Haymarket-Theaterben. A közönség értetlenül, fanyalogva fogadta az előadást, csakúgy, mint az egy évvel későbbi, Trafalgar Square Theater-beli bemutatót. A siker elmaradt. Az Evening News and Post kritikusa ezt írta kritikájában: "A főbolond Halvard Solness, építési vállalkozó, aki szülővárosa legjobb szerződéseivel a markában, abszolút monopolhelyzetben van. (...) Hősünk valójában gyáva, szédülési rohamok gyötrik, s életében még csak egyszer merészkedett tisztes távolságra a földtől. Hiúságtól vezérelve mégis enged Hilde biztatásának: felmászik a toronyra, ráhelyezi a koszorút, majd jó száz métert bukfencezik lefelé, és rendesen halálra zúzza magát, befejezve ezzel a darabot, s persze a munkát. (...) Legutóbbi darabjával Ibsen bebizonyította, hogy nagy ember. Elvégre csak egy nagy ember bírhat rá egy értelmes színészt és színésznőt arra, hogy egy ilyen értelmetlen, zagyva, teljesen bárgyú darabban fellépjen."
Eltelt néhány év, mire a kortársak felismerték Ibsen zsenialitását és a dráma szenvedélyes erejét. A siker bár késett, de nem maradt el.
A Solness építőmestert magyarul először a Thália Társaság mutatta be, 1905-ben. A dráma hazai sikerét igazolják Kosztolányi Dezső 1924-ben írt lelkes sorai, melyet egy vendégjáték hatására vetett papírra: "Ibsen lelki rajzai, az egyéniség drámái örökre megőrzik a dionüszoszi költőt. Mindenekelőtt a Solness, melynek minden sora eleven valóság. Micsoda pompája a jelképeknek, micsoda művészete az utolsó párbeszédeknek, melyekre ma is kigyulladunk és fázunk."

Elküldött levelek

A hatvanas éveit taposó Ibsen 1889-ben, egy tiroli nyaralóhelyen ismerkedett meg Emília Bardachhal, a tizennyolc esztendős bécsi lánnyal, aki anyjával nyaralt Tirolban. Három hétig voltak együtt, s ezután sose látták egymást többé. Búcsúzáskor az író a következő sort írta a lány emlékkönyvébe 1889. szeptember 20-án: "Nagy, fájó öröm az elérhetetlenért küzdeni." Ibsen ezután 12 levelet küldött Emíliának, s a lány válaszolt neki. Ibsen felesége mindvégig tagadta férje kalandjának komolyságát, és talán a nagy író és a fiatal lány egymás iránt érzett vonzalma fájdalmas titok marad, de az író halála után megjelent levelezésük, és Emília naplójának több részlete. Ezekből tudjuk, hogy ez a szerelem csak plátói és beteljesületlen volt. Ibsen évekkel később keserűen a következőket írja Emíliáról: "nem kellettem neki, de én egy művembe felvettem. Ő aztán mással vigasztalódott." A mű - amiben Emília alakját megörökíti - a Solness építőmester. Emília Hilde Wangelként tör be a korosodó építész életébe, hogy fiatalságával felforgassa azt.
Ibsen 120 évvel ezelőtt írt leveleiben mintha Solness beszélne Hilde Wangelhez:

1889. október 15.
Nyári emlékeimet nem tudom elnyomni. Nem is akarom. (...) Vajon ostobaság volt-e vagy bolondság, hogy találkoztunk? Vagy ostobaság is, bolondság is? Vagy egyik sem? Azt hiszem, mégis az utóbbi lesz igaz.

1889. november 19.
Csaknem egész nap az íróasztalnál ülök. Csak este járok ki egy kicsit. Álmodom, emlékezem és írok tovább. Írni oly szép; de a valóság néha még sokkal szebb lehet.

1889. december 22.
Mint egy kedves nyári jelenséget ismertem meg önt, kedves hercegnőm; mint a lepkék és szabadon növő virágok évszakának egy alakját. Hogy szeretném téli környezetében viszontlátni!

1889. december 30.
Szép, bájos, a megszólalásig hű képe leírhatatlan örömet okozott nekem. Köszönöm - ezerszer és tiszta szívemből. (...) Nőm örömmel vette az ön barátságos karácsonyi levelezőlapját. Remélhetőleg később majd ő maga fogja megköszönni. Mostanában nem érzi magát egészen jól. (...) Fogadja legbensőbb szerencsekívánatomat az új esztendőben. A kedves mamát szintén üdvözlöm.

1890. február 6.
Lelkiismereti kérdésnek tartom, hogy önnel a levelezést megszüntessem vagy legalább is korlátozzam. Egyelőre minél kevesebbet foglalkozzék velem. Önnek fiatal éveiben más feladatok után kell néznie, más hangulatoknak kell magát átadnia. És én - már megmondtam önnek személyesen is - sohasem érezhetem magamat kielégítettnek egy levélbeli viszony által.

1898. március 13.
Igen kedves kisasszony! Fogadja benső hálámat üdvözletéért. A gossensassi nyár a legboldogabb, legszebb volt egész életemben.
Alig merek rá gondolni. - És mégis mindig rá kell gondolnom. Mindig.

Készséges híve
Henrik Ibsen

Forrás: Radnóti Színház