Sose nőjön be a fejem lágya

Fél évvel ezelõtt, mikor elõször megkerestem, azt kérte, akkor beszélgessünk, ha felszállt a füst.

Igen, ezt az igazgatóváltásra értettem.

Eszerint felszállt. Alföldi Róbert a Nemzeti Színház új fõigazgatója, ön pedig változatlanul a társulat tagja. Utóbbiról akart megbizonyosodni?

Fotós: Reviczky Zsolt

Ezelőtt soha nem voltam olyan helyzetben az életem során, hogy felmerülhetett volna, megtartanak, vagy sem. Mindig én döntöttem. Debrecenben kezdtem, onnan hívtak Budapestre, a Nemzetibe, innen Zsámbékiék vittek a Katona József Színházba, a Katonából pedig Székely után mentem. Na, itt jött egy nagy törés. Kemény időszak következett, de akkor is én választottam. Végül idehívott Jordán.

Komolyan megfordult a fejében, hogy a Nemzeti Színház bármely igazgatója képes lenne elküldeni Sinkó Lászlót?

Erről az oldalról szemlélve magam is úgy éreztem, nem lehet gond. Másrészt viszont bármi lehetséges. Lassan két éve, hogy elkészült a Robival folytatott nagysikerű beszélgetés a Magyar Televízió sorozatában. Akkor is azzal kezdte, amivel most, a szerződtetésnél, hogy rajtam nevelkedett a Katonában.

Bízik a fiatal erőkben?

Feltétlenül. Világéletemben fiatalpárti voltam, és ebben a tapasztalataim csak megerősítettek. Kezdőként rengeteget szenvedtem a generációs problémáktól. A régi Nemzeti Színház nagyra becsült művészei sokszor annyira rám nehezedtek, hogy majdnem megfulladtam.

Panaszkodott később a lehetetlen körülményekről, próbákról, szerepekről. Mi hiányzott valójában?

Mindaz, ami később a Katona József Színházban megvalósult. Nemcsak én nem kaptam szerepeket. Hogy csak egy példát említsek: Benedek Miklóssal együtt ültünk a kispadon. Ha valami épkézláb szerepet kaptam, nyílt titok volt, hogy azt a Kálmán Gyuri visszaadta. Kivételt képez ez alól az a három év, melyben Babarczy ott rendezett, és néhány Iglódival közös munka, Az álszentek összeesküvése és az Iván, a rettentő. De eleget beszéltem már ezekről a nehéz időszakokról. A lényeg, hogy úgy jártam akkor, mint annak idején a főiskolán. Begörcsöltem. Anno néztem az osztálytársaimat és éreztem, hogy én valami mást szeretnék csinálni, de nem tudtam, hogy mi az a más, amit másképp akarok. Pontosan ez a hangulat fogott el a hetvenes években a Nemzetiben. Emlékszem, mikor Egri Pista bácsi rendezte a Fösvényt, Básti Lajos játszotta a főszerepet, én meg az egyik szerelmest, Valért. Megpróbáltam a moliére-i szöveget hangvételében a természetes megszólaláshoz közelíteni. Nézett, nézett, majd leállította a próbát és elkezdett üvölteni, hogy mi ez az “álmodernkedő naturalista pöntyögés". Szó szerint ezt mondta, soha nem felejtem el. Sírógörcsöt kaptam. Ez volt a második vagy harmadik szerepem a Nemzetiben, mióta felszerződtem vidékről. Majd véget értek a próbák, lement a bemutató, a sokadik előadáson vártunk az egyik jelenetre a színfalak mögött, mikor Básti - aki imádott a főiskolán, és elsők között szorgalmazta, hogy átjöjjek Debrecenből - megszólalt: “Nehéz ez a Moliére, ugye fiam?" Iszonyatos feszültségek dolgozhattak benne. Jóval később egyébként én is eljátszhattam a Fösvényt, Bagó Bercinél Zalaegerszegen. Nagyon élveztem. Ha jól tudom, ez volt az egyetlen magyar előadás, amelyben Harpagon nem kapja meg a pénzét a végén.

A Nemzeti Színház avult játékstílusát, a természetellenes beszédmodort, amit mond, sokat bírálták. Miért szakítottak ezzel olyan nehezen?

Nem játékstílus volt ez, hanem leegyszerűsített gondolkodásmód. Itt ugye már nem a deklamáló stílusról beszélünk, az Bakó Lászlóval eltűnt.

Miben testesült meg a leegyszerűsített gondolkodásmód?

Minden fekete-fehér volt. Kimondott szentenciák határozták meg a mindennapokat. Ha kitaláltam valami újat, érdekesebbet, ha kísérleteztem, nem várták meg, mi lesz a vége, azonnal leintettek, hogy ez hülyeség. A társalgó olyan volt, mint egy cipőbolt. A székeket körbe helyezték el, a fal mellett, csak egymást lehetett nézni. Ebből jött aztán, hogy jaj, milyen jó cipőd van! Ha megkérdezte valaki, hogy vagyok, mielőtt megszólalhattam volna, elmondta, hogy vele mi van, majd kirohant. Aki ült és nem beszélt, az feltétlenül nagyképű volt vagy buta. Ezt a sok rettenetet mind meg kellett tanulnom. Akkor derült ki igazán, milyen förtelmes a helyzet, mikor megjöttek Zsámbékiék. Aschernek a külsejét kezdték piszkálni, de olyan is gyakran előfordult, hogy a vidékről érkezett új tagokat visszaküldték oda, ahonnan jöttek.

Gőg?

Nem, a féltehetségek reszkettek a helyükért.

A kultúrpolitikai helyzet is meglehetősen beteges volt.

Hogyne! Iszonyatos zűrzavar uralkodott. Akkoriban mindig megnéztem a felhozott vidéki előadásokat. Székely Három nővérét, Aschertől a Mesél a bécsi erdőt, Ruszt Don Carlosát. Egyik nap megjelent, talán a Film Színház Muzsikában, hogy Sinkó László a lépcsőn ülve nézi a vidéki színházak előadásait. Ezt kiélezett kultúrpolitikai tettként értékelték. Igaz, a Katonát is a kultúrpolitikának köszönhettük. Büntetésnek szánták, hogy Zsámbéki ott játszadozzon. Aztán sokszor kénytelenek voltak visszakozni. A Halleluja- és a Csirkefej-előadásokat szándékosan fél kilencre írták ki, gondolván, mire vége, már nem jár a metró, így nem lesznek nézők. A közönség leleményesebb része persze már az időpont alapján kiszimatolta, hogy izgalmas dologról lehet szó. Két hónap múltán a kultúrpolitikus, aki a rendeletet hozta, ott tapsolt a harmadik sorban. Ennyit ért az egész.


Babarczyval szeretett dolgozni. Miért nem követte Kaposvárra, ahogy később Zsámbékit a Katonába, vagy Székelyt az Új Színházba?

Sok fiatal távozott akkoriban a Nemzetiből, mert elviselhetetlennek érezte a légkört. Ám ez csak az érme egyik oldala. Valóban kemény közeg volt, de megedzette az embert. Zsámbéki a mai napig állítja, hogy a Nemzetiben hatalmas színészi erők működtek, szó sincs arról, hogy az egy rossz társulat lett volna. Kálmán György, Őze Lajos, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre... Elképesztő színészek voltak, mindent meg lehetett tőlük tanulni. Mindannyian Marton Endre és Major Tamás párviadalának estünk áldozatul. Ha Majornál játszottam, Marton utált, egyébként fordítva.

Sok negatív élmény érte a főiskolán is. Oda mi csábította később vissza?

1971-ben szerepeltem egy vizsgaelőadásban - Christopher Hampton: Emberbarát -, melyet az akkoriban színházrendező-szakot végzett Kornis Kertész Mihály rendezett. Benne volt még Lukács Sanyi, Bánsági Ildikó, Horváth Péter. Nagyon jó próbaidőszak volt, Mityu kedvencei közé tartoztam. Aztán hosszú ideig semmi, valahányszor elmentem a főiskola előtt a gyomrom összerándult, majd 1991-ben keresett meg a Szirtes Tamás-osztály, Kálid Artúr, Vasvári Emese, Takátsy Péter, Rajkai Zoltán, Dózsa László, Selmeczi Roland, hogy választhatnak tanárt a szakmából, színészrendezőt, és ők rám gondoltak. Kerestem darabot a Színháztudományi Intézetben, Botho Strauss Kicsik és nagyok című művéből dolgoztunk fel részleteket. Állati jól éreztem magam, és teljesen feloldódtak a főiskolához kötődő szorongásaim. Ezután Horvai István kérdezte meg, nincs-e kedvem mellette dolgozni. Remek osztálya volt: Marozsán, Schell, Anger, Kamarás, Keszég, Hajdú Steve, Fekete Ernő... Szóval, visszatérve a fiatalokra, én nekik, a fiatalságnak köszönhetem életem legboldogabb szakaszát, mely 1982-től 1994-ig tartott. A Katona József Színház ifjú vezetése alatt “in floribus" töltött éveket, az utazásokat, a főiskolai tanítást. A nap huszonnégy órájában filmeztem, tévéztem, rádióztam, szinkronizáltam, vendégszerepeltem. Ekkoriban még folyamatosan készültek a Rockenbauer Pál-féle úti filmek is. Később pedig kínosan ügyeltem arra, hogy ne váljak védett madárrá, vagy két lábon járó mellszoborrá, és hogy soha ne nőjön be a fejem lágya. Sose akartam komoly ember lenni. Egy idősebb kolléga jegyezte meg egyszer, kezd elege lenni abból, hogy a szakma tele lett ezekkel a színészgyerekekkel. Hogy felduzzadt. Kiket értett színészgyerekeken? Szirtes Ágit, Udvaros Dorottyát, Básti Julit, Benedek Miklóst, és persze engem. Csakhogy nekünk a tehetségen túl az is megadatott, hogy idő előtt kezdtünk színházba járni, otthon tanultuk a színpadi fegyelmet és morált. Nekünk ezt nem kellett megtanítani a főiskolán. Évek múltán a kollega valami kellemetlen tapasztalatra hivatkozva elnézést kért.

Jordán, Balikó és Babarczy helyett az előrejelzések szerint többnyire Alföldivel, Mundruczóval, Zsótérral, Balázs Zoltánnal fog dolgozni. Hogy érzi, kellőképpen nyitott arra a fajta progresszivitásra, ami őket mozgatja?

Bizalommal és bizakodással vagyok az új színházvezetés iránt. Alföldi tehetséges, művelt, ambiciózus fiatalember, igazi reneszánsz alkat. A szerződtetésnél azt mondta, mindig kíváncsi a véleményemre. Ezt a mondatot utoljára Székely Gábortól hallottam. Mundruczót idáig egy televíziós nyilatkozatából volt szerencsém megismerni, a filmjeit nem láttam, így nemigen tudok mit mondani. Balázs Zoli régi jó barátom. Együtt játszottunk Cathalina Busuianu Három nővérében, ő Tusenbachot, én az orvost. Megfogott benne valami, talán a régi magamból. Azt éreztem, amit szegény Balkay Gézánál, hogy egyformán gondolkodunk, egyformán merünk - vagy mernék én -, hogy egy húron pendülünk.

Meg is hívta önt néhány éve a Maladype produkciójára, az Empedoklész címszerepére.

Így van. Kijött hozzám, végigbeszéltük az egészet, úgy volt, hogy a Bárkán csináljuk, ez nem jött össze, majd hogy Szikoránál Szolnokon, de ott sem jutottunk túl a tárgyalási fázison. Több mint egy évvel ezután Zoli megrendezte a Bárkán, Kálid Artúrral. Most úgy néz ki, ismét együtt dolgozunk majd. Az évad utolsó bemutatója Webster Amalfi hercegnője, melyben egy nagy szerepet játszom, a bíborost.
Zsótérral pedig már megjártuk a hadak útját. Az Új Színház stúdiószínpadán Thomas Bernhard: Világjobbító című darabjával küzdöttünk meg, ami igazából nem sikerült. Őt elvitte a képi világ, rajtam meg kicsit lógott a szerep, és sajnos nem szegültem szembe vele. Utólag mondta, hogy sok dologban igazam volt.

Zavarja, ha nem vehet részt alkotóként a próbafolyamatban?

Igen. Hallottam olyan rendezőkről, akikkel biztosan nem tudnék dolgozni. Kész előadással jönnek be az olvasópróbára. Hát én ettől megőrülnék! Egyebek mellett pontosan azért szerettem a Katonát, mert amikor nekiálltunk egy darabnak, fogalmunk sem volt, mi sül ki belőle. Az Übü királynál például hosszú ideig nem tudtuk, milyen lesz az eleje és a vége. Kihagytunk részeket, később visszamentünk és bedugaszoltuk. Izgalmas próbaidőszak volt. Ezért rettentő fontos számomra, amit Robi mondott, hogy kíváncsi a véleményemre, elvárja, hogy jelezzem, ha úgy érzem, nincs rendjén amit mond, vagy csinál. Ez nagyon hiányzott már nekem! Szomorú tapasztalataim voltak már főiskolás koromtól: egyes tanárok havonta egyszer vagy kétszer jöttek be.

Mint például az osztályfőnöke, Várkonyi Zoltán?

Naná! Bejött és megszólalt: “Lepjenek meg!" De meg is lehet fordítani a történetet: elve meglepődtünk azon, hogy bejött.

Nem volt felhőtlen a viszonyuk. Önt pedagógusként nem nyűgözte le Várkonyi, ő meg “fél évet adott, önnek, hogy bizonyítson".

Így igaz. Sulyok Mária mentett meg. Neki köszönhetem, hogy nem rúgtak ki. Beszédet tanított nálunk. Ő értette a problémáimat, tudta, mitől görcsöltem be, az órák után bent maradt és külön foglalkozott velem. Állítólag több hasonló növendéke akadt az évek során.

Említette, hogy a tanítás élete legboldogabb periódusához tartozott. Miért hagyta abba?

Mikor Székely Gábortól elvették az Új Színházat, mélységesen csalódtam mindenben. És bár nem a szakma vette el, miután megtörtént, egyetlen fővárosi igazgató sem szólt, hogy na, gyere öreg, szerződj ide hozzánk! Ekkor hagytam fel a tanítással is.

A csalódottság miatt?

Igen. Hasamra ütök: hat-nyolc Kossuth-díjas színész került utcára, de a szakma ezen nem hördült fel. Mi meg futottunk, amerre láttunk. Így történt, hogy ötvenhét évesen felcsaptam vidéki vándorszínésznek. Úgy éreztem magam, mint akit kifosztottak. Székely Új Színháza számomra az elvesztett éden.

Székely Gábor távozása után maradhatott volna?

Tudtam, hogy menni kell, hogy e nélkül az ember nélkül nem megy. Én a társulatalapítót követtem az Új Színházba. Nem volt miért maradnom. Ez nem bűn.

Kizárólag Székely és az Új Színház miatt mondott búcsút tizenkét év után, 1994-ben a Katonának?

Közrejátszott az is, hogy a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy Székely Gábor igazából miért ment el a Katonából. Csak sejtések vannak, de valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. A másik ok, hogy idővel minden társulat elfárad. Az ötvenes években abban a Nemzetiben kezdtem a pályámat, melyet később felrobbantottak. Itt a legapróbb szerepeket is olyan színészóriások játszották, mint Makláry Zoltán, vagy Bihari József. A Katonában sem volt ez másképp. Egyik este kis szerep, másik este nagy. Egyenrangú képességekkel bíró színészek, igazságos elosztórendszer. Egy idő után azonban mindenütt kiépül a hierarchia. Nincs mese, ez megelőzhetetlen. De tizenkét éven át úgy álltak a csillagok, ahogy sokáig nem fognak. A katonás igényt és szemléletet továbbvittem az Új Színházba.

Nem volt meglepő kikerülni a burokból másfél évtized után?

Dehogynem. Előbb hosszú évek alatt részünkké vált az igényesség, majd elkezdtünk máshol dolgozni, és sok helyütt azt kérdezgettük magunktól: itt ennyi elég? Máig ez a tapasztalatom. Rengeteget szenvedtem azóta, hogy eljöttem a Katonából. Engem ez a tizenkét év “megbélyegzett", és ezzel a bélyeggel megyek át a másvilágra, nem engedek belőle jottányit sem.

Mégis, mi hiányzik különösen, azon túl, hogy általában véve magasabb volt a mérce?

Csak egy példa. A rendezők törődtek az előadások bemutató utáni sorsával. Folyamatosan nézték azokat, és megbeszéléseket tartottak. Ez óriási dolog volt. Most nincs semmi. Én néha végzek egy kis aknamunkát azokkal a kollégáimmal, akiknek ez szintén fontos lenne.

Olyasmit is hallani, hogy a Nemzetiben rendezőknek sokszor éppen a régi katonás mag kezelhetetlensége okoz iszonyatos problémát. Merthogy van bennük valamiféle eltartás, mintha úgy éreznék, már megcsinálták, túl vannak a csodán, a csúcson, a tutin, és olyan úgysem lesz többé, amilyen a Katonában volt, azt senki nem tudja, amit Zsámbéki vagy Ascher. Ezért sértettnek érzik magukat és egyszersmind feladják.

Nem, erről szó sincsen, hogy mi már megcsináltuk. Hiszen a Katona se arról szólt, hogy mi már megcsináltunk egy, kettő, öt vagy tíz jó előadást, és mi többet úgysem tudunk. Az egy életforma volt, igény és gondolkodásmód. Mióta eljöttem, ez bennem csak fokozódott, nemhogy elmúlt volna. Nem kell rögtön arisztokratizmust feltételezni. Egyesek nagyon szeretnek feltételezni, miközben ők a legarisztokratábbak. Talán nem elég az, amit ők adnak. Talán meg kellene tanulni instrukciókat adni. Nem félórákat dumálni, hanem egy mondatban összefoglalni, amit látni akar. Zsámbéki, miután megnézte a Lulut, amiben az orvost játszottam, ennyit mondott: “Laci, minden rendben, de ez a férfi már nagyon sok vért látott." És kész. Helyrerakta az egészet. Ezt az egy mondatot bizony tudni kell. Ezt Nádasdy Kálmán, Ruszt József és az őket követők is tudták. Szóval, nekem nincs ilyen irányú konfliktusom magammal. Olyan van, hogy három hete ott ülök a színpadon és még egy szót sem szóltak hozzám. Egyszer megkérdezte egy kollegám, figyelj, te miért voltál itt ma? Nem tudom. Mert szerződésem van, és be kellett jönnöm. Más: az sem volt rossz katonás alapelv, hogy a szerepet nem azért kaptad meg, mert tehetségtelen vagy és a próbán kell bizonyítani az alkalmasságodat. Sokan nem mernek rosszak lenni a próbán. Ez borzasztóan idegesítő.

Ennyire lesújtóak a tapasztalatai?

Legtöbbször. És itt még csak nem is arról van szó, hogy ki mennyire tehetséges, vagy hogy milyen színvonalú munkát végez. Ha meg is csinálunk valamit jól, elképesztő színpadi fegyelmezetlenséget tapasztalok. Ez egy morális vétek, színházellenes, a fegyelemre generációkat nem tanítottak meg. A másik: ezennel kérdőjelezem meg a Nemzeti Színház akusztikáját érintő elvakult nézeteket. Van is egy kis táborom már ezzel kapcsolatban. Talán beszélni is meg kellene tanulni.

Vagyis sokat dobna az amúgy optimálisnak nem mondható akusztikán, ha a színészek legalább nagyobbrészt tudnának rendesen beszélni?

Hát igen. Tudja, az a tapasztalat, hogy vannak olyanok, akiket mindig lehet érteni. Tisztában vagyok vele, hogy aki frissen kikerül a főiskoláról, még nem tud sokat a szakmáról. Nem is kell, de az alapokat, a technikát meg kell tanulni. Aztán erre majd ráépül az érzelmi töltet. Mi így tanultak. Most meg átveszik úgy a diplomát, hogy nem tudnak beszélni, sírni, vagy nevetni a színpadon... Kérem szépen, ezt meg lehet tanulni. Én például sokáig hadartam. Mikor megtanultam egy szerepet, bizonyítani akartam magamnak, hogy jól tudom, ezért pörgettem. Ma viszont azt látom a színpadon, hogy nagyon unja, nagyon unja, befejezné már, de hogy mit, abból egy szót sem értek. A másik: a színpadi biztonság. Szövegtudás és koncentráció nélkül nem megy. A kétszázadik előadáson azért már nem azon kéne gondolkodni, hogy melyik szó következik, és épp így: a kétszázadik előadáson is lehet bakizni a szövegben, ha nem koncentrál, ha belül megbillen.

Mi a helyzet a személyiséggel?

Az a legfontosabb. Erről Verebes Pista édesapjának, Verebes Károlynak volt egy nagyon jó mondása. Elnézést, kicsit triviális: Számomra háromféle színész létezik: a “díszletszínész", a “kellékszínész", és a “na baszd meg-színész". A “díszletszínész" bejön az ajtón, és azt hisszük, hogy ő az ajtó. A “kellékszínész" leül az asztalhoz, és azt hisszük ő a váza az asztalon. Az utolsó meg bejön, és csak annyit mondasz magadban: Na, baszd meg! Irtó fontos a személyiség. Akármilyen szerepet játszik egy színész, ha belép a színpadra, oda kell hogy figyeljek. Anélkül, hogy megszólalna. Rajz János Csiky Gergely: Buborékok című darabjában inast játszott a Nemzetiben. Ez volt az első szerepe, Szegedről szerződött fel az ötvenes években. Bal oldalról belépett a színpadra, kezében egy hosszú lámpagyújtóval, meggyújtott két vagy három csillárt, és kiment. Nyíltszíni tapsot kapott. Nem szólt egy szót sem, nem bohóckodott, nem kacsintott ki a közönségre. Mégis, az egésznek olyan különös hatása volt. Ilyenkor zizegnek a színlapok. Ezt nem lehet megtanulni, de ki lehet bányászni.

Az egész pályáját végigkísérte valamilyen formában a Nemzeti Színház.

Hogy mit jelent nekem? Olyan mérvű elkötelezettséget soha nem éreztem a Nemzeti iránt, mint Kálmán Gyuri, aki azt mondta, a Nemzeti Színház ott van, ahol én, vagy Imre, akit hiába hívták Zsámbékiék, nem volt hajlandó megválni a színháztól. Ők tényleg magukba szívták a Nemzeti-eszmét. Őszintén, én soha nem foglalkoztam vele. Nem érintett meg, pedig a régi, lerombolt Nemzetiben szólaltam meg először színpadon, az Antonius és Kleopátrában, Major Tamás rendezésében. Antonius egyik katonáját alakítottam. Az Új Színházban történtek után a szabadúszást választottam, a vándorlást, a vidéki életet, a lábon hordozott betegségeket. Csoda, hogy nem haltam bele. A megújult Nemzeti az utcáról szedett fel. Most viszont elmondhatom, negyvenhat éve kaptam meg a diplomámat, de soha nem találkoztam még ilyen komoly színvonalú háttérországgal. És erről is kell beszélni. Én szeretek nyugodtan felkészülni az előadásra, a hosszú próbák között lepihenni, emberhez méltó körülmények között étkezni. Lehet mondani mindenfélét az épületre, megmondom őszintén, én nem értek annyira hozzá, de az bizonyos, hogy a hátsó világot, az öltözőket, a tárakat, a körülményeket profi módon kitalálták. És ez igenis fontos. A színháznak nemcsak a főbejáratát kell nézni, hanem a hátsót is, mert ott jönnek be a színészek.

Mennyiben befolyásolta rossz közérzetét testvére, Sinkovits Imre meghatározó jelenléte a régi Nemzetiben?

Semmi köze nem volt a rossz közérzetemhez. Imrével való kapcsolatom problémái abban gyökereztek, hogy a szÍnházi szakma jó része nem azt kereste, hogy mi a különbség köztünk, hanem az azonosságokat, az összehasonlíthatóságot kutatta megszállottan. Ez patthelyzet. Nagyon sajnálom, hogy érdemben sosem játszottunk együtt. Voltunk persze többször egy színpadon - például a Mózesben -, de sohasem igazi partnerekként. Pedig Illyés Gyula kimondottan nekünk írt egy drámát, a Testvéreket. A bátyám halála után két évvel szereztem tudomást erről egy családi dokumentumból, a sógornőm mutatta meg. Egy Németh Lászlónak írt levél igazolja. A Testvérek ősbemutatója egyébként Pécsett volt, ott Holl Pista és Győri Emil játszották. Majd a Nemzetiben Imre mellett Kálmán Gyurira osztotta Marton a kisebbik fiút.

Sinkovits Imre meghatóan mesélte el, hogy miután Jenő nevű öccse meghalt a Rókus kórház műtőasztalán, hosszú idő telt el, már lemondott arról, hogy testvére születik. És akkor jött ön, akinek rettentően örült. Nehéz elhinni, hogy a színház megmérgezhette a kapcsolatukat.

Nem is mérgezte meg. Állandóan kijátszottak minket egymás ellen. Annyi azonban igaz, hogy a tizenkét és fél év korkülönbség sok volt. Előfordult, hogy nem értett engem bizonyos időszakokban. Élete utolsó tíz évében mindenesetre megállapodtunk, politikáról és szakmáról nem beszélünk.

Milyenek voltak fiatalon?

Sokáig zavarban volt velem kapcsolatban, mert zavarta, hogy nem vagyok kiismerhető. Sokszor tapasztalati úton szeretem megismerni a dolgokat, nem fogadom el, hogy tanítsanak. Háromévesen mondtam otthon először, hogy lemegyek sétálni, és mikor azt mondták, jönnek, lekísérnek, elrántottam a kezem. “Nem! Egyedül." Az erkélyről néztek a szüleim, én meg mentem, hátratett kezemben a sétapálcámmal, és minden pincébe benéztem. A séta az egész életemet végigkísérte. Egyszer apám egyik barátjának vendéglőjében elhagytam a sétapálcámat, és másnapra eltűnt. Vámos Miklóstól kaptam évtizedekkel később Lehetetlen című műsorában egy Stilettit. A Stiletti olasz eredetű sétabot, tulajdonképpen egy hosszú tőr, benne a pálcában. Állítólag Petőfinek is volt ilyen.

Soha nem érezte magányosnak a sétákat?

Egy pillanatra sem. Ez lett életem nagy részének mottója: “Nem. Egyedül."

Jó mottó egy színésznek. Kornis Mihály az ezredforduló után jósolta önnek, hogy még most jön a java, az utolsó nagy menetelés, a világirodalom híres öregember-szerepeit játssza majd. Mit gondol?

Azt írta Mityu, most pihenek, de valószínűleg vége felé tartok a pihenésnek. Nem tudom.
Periodikusan kerültem olyan helyzetekbe a pályám során, amikor nem tudtak velem mit kezdeni. Most megint itt vagyok egy új Nemzeti Színházban, és csak arra merek gondolni, amit új igazgatóm mondott nekem: "Kíváncsi vagyok a véleményedre".

KŐVÁRI ORSOLYA

KRITIKA, 2008. szeptember
www.kritikaonline.hu