Sóska, sültkrumpli

Egy darab, amit azért tûzött a békéscsabai Jókai Színház a mûsorára, mert be kívánja csalni a közönség közé a focirajongókat. Azok a férjek, barátok, szomszédok, akik már évek óta csak ígérik a feleségüknek, szerelmüknek, szomszédjuknak, hogy egyszer majd elkísérik õket színházba, de mindig akad valami kifogás, - most itt az alkalom! Egy színdarab, ami a fociról szól, ami könnyû, szórakoztató, de gondolkozásra késztet, hiszen emberi tulajdonságokat, viszonyokat boncolgat. Görbe tükör önmagunknak.

Egressy Zoltán: SÓSKA, SÜLTKRUMPLI

BÍRÓ (Lacikám): Gulyás Attila
I. PARTJELZŐ (Szappan):  Bartus Gyula
II. PARTJELZŐ (Művész): Csomós Lajos

 Díszlettervező: Fekete Péter
Jelmeztervező: Junion
Design asszisztens: Fábián Ágnes
Súgó - Rendezőasszisztens: Bányai Ágota

Rendező: Koleszár Bazil Péter

 Elek Tibor
Jubliláló Portugál, virágzó Sóska
Beszélgetés Egressy Zoltánnal
(részlet)

(...)

- A Sóska, sültkrumpli egészen más világban játszódik, mint a Portugál, konkrétan egy futballöltözőben, mégis sok mindenben rokonítható vele...

Egressy Zoltán: A Portugál írása közben megszerettem a szűk, zárt tér kínálta lehetőségeket, hogy az egymáshoz feszülő indulatokból végtelen számú lehetőség fakad, de ott még nem volt végletes a dolog, egy kocsmából ki lehet jönni, be lehet menni, nincs totális zártság. A Sóskát közvetlenül ezután írtam. Gondolkodtam, hol van menthetetlenül összezárva három ember. A közeget kerestem itt is először, aztán a helyzetet, nem a történet érdekelt. Sokféle ügyetlenség felmerült, rossz közhelyek, elromló lift például, míg végre eszembe jutott a futballpálya öltözője, amelyben egy bíró és két partjelző számára nincs menekvés, bármi történt korábban vagy történik most köztük, együtt kell maradniuk a meccs miatt. Szünetben mégsem mehetnek haza, mint én egy előadásról.

- A zárt tér egyszerre ad alkalmat a szereplőknek szembesülni saját életük alapkérdéseivel, és az egymással szemben elkövetett bűneikkel. Csak fokozatosan derül ki, ahogy a darabjaidban általában, hogy az adott helyzeten túl, mi minden fűzi össze őket, csak az első felvonás végén jön rá például a néző, hogy az a Szomorúszájú, akit a két partjelző emleget,s aki elszerette az egyik feleségét, az  éppen a harmadik szereplő, a bíró.

Egressy Zoltán: Nem árt, ha a szünetre kíváncsian megy ki a néző. A feszültség felkeltésének és fenntartásának vannak praktikus eszközei. A Sóska a gyávaság, az árulás természetéről szól, több síkon. A szerelmi szál csak az egyik, a másik szakmai vonalon fut, mert Szomorúszájú minősíttette vissza Szappant bíróból partjelzővé, most viszont ki van neki szolgáltatva, kell a segítsége, ha nem lesz semmi probléma a meccsen, beveszik-e a FIFA-keretbe. Na, de közben a másik partjelzőnek meg elszerette a nőjét. És most itt vannak ők hárman. Hétköznapi emberek pitiáner problémái nagyítódnak fel egyszerűen azért, mert nekik fontosak. Mindenki lényegesnek tartja a maga gondjait, de mennyire nem érdekel ez másokat. A maga életére asszociálhat a néző, ez a színház lényege: akkor van tétje, ha megérint, ha olyan érzelmekkel találkozol, amelyekre ráismersz a magad életéből. A tragikomédia a legemberszabásúbb műfaj, csak az egyensúlyt nehéz megtalálni az előadások során. Az nem zavar, ha felerősödik valamelyik része, egyébként majdnem mindig a komédia szokott, az viszont igen, ha elhajlik a bohózat vagy a melodráma felé. Rendező kérdése. Igazán csak a színház képes ennek a kettősségnek a megmutatására, ami annyira jelen van az élet minden percében. Hús-vér emberek járkálnak a szemünk előtt. Nagy lehetőség. 

- Kicsit ezzel is összefüggésben kérdezem, hogy vannak-e neked a dráma, a színház megújításával vagy éppen hagyományaival kapcsolatban tudatos törekvéseid? Abban az értelemben például, hogy a drámától hagyományosan elvárták a legutóbbi időkig, hogy legyen egy jó nagy alapkonfliktusa, tetőpontja, megoldása, legyen a végén katarzis stb. Sokan a mai irodalomból általában, nemcsak a drámára gondolva, hiányolják is a katarzist, a mélységet. Megvallom, tulajdonképpen én is, azért is szeretem a Te darabjaidat, mert azokban az is megvan, jelen van, de egészen másképpen, mint régen.


Egressy Zoltán: Nem tudom, miért kéne bármilyen elvárásnak megfelelni akár egy drámának, akár egy írónak, szerintem nem kell. A katarzis más: az - bármilyen hülyén hangzik is - cél, mert anélkül nincs igazán jó előadás. Törekedni kell rá. Egy darab megszerkesztése hideg fejjel történik. Még akkor is, ha működőképes alaphelyzet, élő karakterek esetén elkezdheti írni magát a mű. Nem mindig tudom például, mi lesz a vége, a Sóska, a Portugál esetében sem tudtam. A figurák viszont az enyémek, a törvényeiket én határozom meg, tudom, mire akarom kifuttatni a darabot. Egy jelenetet fel kell építeni, a szereplőket le kell vinni a színpadról, ezek nem maguktól működő dolgok, ugyanakkor előfordul, hogy más irányt vesz valami, mint ahogy terveztem. Olyan törekvésem, hogy megújítsak bármit is, nincs, az útlevelemet néha, azt tudom viszont, hogy mihez ragaszkodom dramaturgiailag. Szeretem, ha a szereplőimnek saját nyelvük van, a karakterrel együtt azt is kitalálom, a nyelvhasználat ugyanis a karakter része. Idegesítenek azok a darabok, amelyekben ugyanúgy beszél mindenki. A katarzisról még annyit: a modern drámák általában nem királyokról, héroszokról szólnak, de milyen szeretnivaló, ahogy például Miller hétköznapi embereket ruház fel görög tragédiák hőseinek vágyaival, akarásával, hatalmas érzelemvilágával. Csak hát nem birodalmak, népek sorsa múlik a döntéseiken, mindössze az ő jövőjük. Ez közvetlenül érinti a nézőt, róla szól.

- A konfliktussal összefüggésben azért próbáljunk még egy kicsit mélyebbre ásni. Én úgy látom, hogy a te darabjaid azért is mások, mint a hagyományosabbak, mert többségükben nem egy fő konfliktusra épülnek, nem egy alapkonfliktus köré szerveződnek a szereplők és az események, hanem egy konfliktushálóban működnek. Kitalálod a helyzetet és a karaktereket, a figurákat, akik nagyon élők, nagyon emberiek, és akiknek az egymáshoz való viszonya a darab cselekményének előrehaladása közben, különböző titkok felszínre kerülése következtében is, elképesztően bonyolulttá és konfliktusossá, s így érdekessé, izgalmassá teszi az egész szövevényt... 

Egressy Zoltán: Konfliktushálóban, szövevényrendszerben zajlik az élet is, így éli mindenki az életét, a színdarab pedig sűrített világábrázolás. Minden kicsiben, töményen jelenik meg. Minél töményebben, annál jobb. Egyébként a Balesetet egyetlen alapproblémára, a kommunikációképtelenségre próbáltam felfűzni, ami engem nagyon idegesít országos szinten, de a darabjaim többségében valóban egymásból következnek a konfliktusok, én szeretem ezt így bonyolítani, illetve bonyolítják magukat a történetek.


- A Balesetben a kommunikációképtelenség mellett talán a nyelv általi, a nyelvben megvalósuló identitásvesztés is hangsúlyos, és korábban is említetted, hogy milyen fontos számodra a szereplőid nyelvi világa. Ami ez eddigieken túl azért is nagyon izgalmas szerintem, mert a régebbi hagyományos drámák emelkedett nyelvezetével szemben, a Portugálban, a Sóskában, a 4x100-ban, a Kék, kék, kékben például, a kortárs drámaírók közül, az elsők között viszed színpadra a hétköznapi beszélt nyelvet, a köznyelv regisztereit, a maga kliséivel, szóhasználatával, sérültségével, esetenkénti torzulásaival. Ez a nyelv ugyanakkor mégis egy nyilvánvalóan teremtett nyelv, művészi nyelv, ami abból is látszik, ahogyan a nyelvben rejlő humorforrásokat kiaknázod. A darabjaid komikuma többrétegű, de az egyik legfontosabb, épp a nyelvben megvalósuló, illetve a nyelvből kibontott...

Egressy Zoltán: Igen, jól látod, ez abszolút tudatos a részemről. Az élő nyelv színpadra vitelével kísérletezem, de azért ezzel óvatosan kell bánni, egy mű nyelve mindig műnyelv. A komikummal kapcsolatban érdekes tapasztalataim vannak, nagyon nem szeretem, amikor egy verbálisan humoros részt különböző helyzetkomikumokkal spékelnek meg, hogy mutassák, humor van a színpadon. A dráma és az előadás különbségéről sok szót lehetne ejteni...


       Ejtsünk!

Egressy Zoltán: Sokan képtelenek különbséget tenni, kritikusok is sokszor ítélik meg előadás alapján a drámát. A különbség felismeréséhez persze olvasni kéne. Arra gondoltam az előbb, hogy színházban mindig van egyfajta közönségkegy-keresés, ami tulajdonképpen természetes. De én jobban szeretem, ha a humor például megmarad a helyi értékén, nem raknak rá még egy lapáttal. Ez idegesít, de az például soha, ha másképp osztanak szerepet, mint ahogy én tenném. Jellemekben gondolkodom, nem arcberendezésekben. És tök normális átlagnézőként figyelem, ami a színpadon történik, kivéve talán az ősbemutatókat, az fontos a darab későbbi sorsa szempontjából, annak például, hogy életem első bemutatója a Katona József Színházban volt, rengeteget köszönhetek. Meg hát annak, hogy jó lett.

- Sport és színház. Két darabod is sporthelyzeteket és sportolókat visz a színpadra, sőt, bizonyos értelemben még a cirkusz világát bemutató Kék, kék, kék is említhető ebben az összefüggésben. Mit kerestél, találtál meg a sport, a játék világában? Még dramaturgiailag is rokonítható a három darab: komoly tétre menő játék előtt-alatt-után vagyunk mindháromban. Honnan tudsz Te arról, hogy két partjelző miről beszélgethet egy mérkőzés szünetében az öltözőben, vagy egy 4X100-as női váltó tagjait mi foglalkoztatja az olimpiai kvalifikációs verseny előtt?

Egressy Zoltán: Sehonnan. A Kék, kék, kék írása előtt megnéztem egy kétes színvonalú vándorcirkusz előadását, aztán hátramentem hozzájuk beszélgetni, de nem nagyon örültek nekem. Furcsa, zárt közösség, pont ez érdekelt, de végül is szerencse, hogy nem kerültem közel hozzájuk, mert így nem róluk írtam, viszont sejtésnél azért mégiscsak több volt a fejemben. A másik két darabnál a sport ürügy. Tökéletesen alkalmas modellhelyzetre. A 4X100 négy futónőjében benne van a négy mai parlamenti párt, együtt kellene csinálni valamit, össze kellene fogni, de ez nehéz, van, aki akarja, van, akinek nem érdeke. Egyfelé kéne menni, de ez valamiért lehetetlen. Mindegy, hogy kicsiben az olimpiára való kijutás a tét vagy nagyban az Európai Unióba való bejutás. (2002-es a darab.) A felszínen itt is van egy történet, a szereplők egymás közti viszonyait reális magánéleti és szakmai konfliktusok terhelik, de mégiscsak a szétesett ország modellezése volt a megírás oka. A nők a futam előtt már alig állnak szóba egymással, aztán mégis majdnem teljesítik a szintet. De csak majdnem. Az az egy századmásodperc, az múlik azon, hogy nincsenek jól együtt. Ezután írtam a Balesetet, az ennél sokkal súlyosabb képet fest. Sajnos nem tudom én sem a megoldást, de muszáj arról beszélni, ami foglalkoztatja az embert, és nekem ez a csatornám.


A beszélgetés teljes szövege a Bárka 2009/1. számában jelenik meg.