Edward Albee: Lolita

"Lolita, létemnek lángja, lágyékom vágya. Kárhozatom, lelkem. Lolita." Aki pornográf színmûre vágyik, és ezért vált jegyet az elõadásra, csalódni fog. A Lolita színpadi változata a lebírhatatlan vágyakozás, egy nagy, pusztító szenvedély története.

A főhős, a negyvenes éveiben járó férfi - aki kora ifjúságától kezdve betegesen vonzódik a még serdületlen lányokhoz - véletlenül rátalál álmai megtestesítőjére, s hogy a közelébe férkőzhessen, elveszi feleségül - az anyját. Az asszony rövidesen meghal, és a férfi elindul 13 éves mostohalányával egy évekig tartó, céltalan, autós motelokból olcsó szállodákba vezető útra. A gyerek a szeretője lesz, megfélemlített, engedelmes rabszolgája. Ugyanakkor a férfi is retteg - egyrészt a törvénytől, másrészt a lány elvesztésétől. Lolita végül mégis megszökik, évekre eltűnik mostohaapja életéből, és mikor újra felbukkan, már felnőtt, maga is gyereket vár. De most már nem ő a legfontosabb a főhős számára, hanem A Másik, az a férfi, akinek kedvéért a lány egykor elhagyta. A nyomába ered, hogy bosszút álljon... 

Edward Albee: Lolita
Szerelmi regény két részben
Vladimir Nabokov regénye nyomán

Úr, Clare Quilty: Lukáts Andor
Humbert Humbert: Haás Vander Péter
Lolita: Földes Eszter e.h.
Charlotte: Varga Klári
Rita: Majzik Edit
Fiatalember: Szűcs Péter Pál
Louise: Osir Liliana
Dick: Hayth Zoltán
Annabel: Mádi Laura
Kis Lolita: Mádi Laura

Játéktér: Hegyi Árpád Jutocsa
Jelmeztervező: Dőry Virág
Dramaturg: Magyar Fruzsina, Bíró Dénes e.h.
Mozgás: Balázs Mari
Fordító: Békés Pál
ügyelő: Lengyel Noémi
Súgó: Sajben Anita
Asszisztens: Lengyel Noémi

Rendező: Hegyi Árpád Jutocsa

Bemutató: 2009. február 14.
Budapest Kamaraszínház - Shure Stúdió


Edward Albee
(1928. március 12. Washington, D.C. - )

Edward Albee

Az életet és az életművet meghatározó sorsdöntő esemény szinte világrájöttének pillanatában megtörtént vele. Máig ismeretlen kilétű szülei nem vették magukhoz a washingtoni kórházban fölsíró csecsemőt: a. kéthetes kisdedet dúsgazdag nevelőszülők fogadták örökbe. Edward Albee sokat vitatott. munkásságának egyes - kissé hatásvadász - elemzői úgy vélik, valamennyi színdarabjának mélyén az árva, sérült lelkű, felnőni és a társadalomba beilleszkedni képtelen emberek létproblémája, másfelől a gyermektelen vagy gyermekeiktől elszakadt házastársak egymás elleni gyűlölködése húzódik meg. Az új apa történetesen színháztulajdonos volt, a nagypapa pedig egy óriási vaudeville-hálózatról (az énekes bohózatok játszási helyeiről) lett nevezetes. Valamennyi családtag maga is különös figura, akiknek keze alatt rosszul tanuló, szilaj fiú lett az adoptált fiúcskából, Anyagi és szellemi javakban soha nem szenvedett hiányt: pompás kastélyban cseperedett, üdülőparadicsomokkal ismerkedett, karnyújtásnyira voltak tőle a legváltozatosabb könyvek.
Nem is olyan furcsa módon talán a túlságos jólét is hozzájárult zaklatott, lázadozó természetének és kritikus, szkeptikus társadalomlátásának kialakulásához. Sűrű családi és iskolai konfliktusok után húszesztendős korában a saját lábára állt (igaz, ekkor is nem csekély otthoni apanázs segítette) . Egy színes, léha; kísérletezésekkel teli évtized pergett le, míg régre 1959-ben, az Állatkerti történet visszhangos nyugat-berlini sikere nyomán valóban írónak tudhatta magát.

Ekkortól már szülőhazájának színházi világa is befogadta, s bár sokszor kellett szigorú bírálatokat elviselnie, mégis a Tennessee Williams és Arthur Miller utáni generáció legjelentősebb egyéniségét látják benne. Verssel, regénnyel, színművel kiskamasz kora óta próbálkozott. Utóbb belekóstolt a színészetbe is. Származása, neveltetése valósággal kínálta a tárgyat, a famíliát körüllengő színházi miliő pedig természetszerűleg ösztönzött a drámai formában történő megszólalásra.
Darabjai - köztük a Bessie Smith halála, Az Amerikai Álom, a Csöpp Alicia, a Kényes egyensúly, a Mindent a kertbe !, a Tengertánc, A Dubuque-i Hölgy - sok rokon vonást, ám legalább ennyi különbséget (és színvonalbeli hullámzást) mutatnak. Ibsen, Strindberg, Csehov, 0'Neill hatását és a Samuel Beckett nevével fémjelzett abszurd dráma ihletését maga is vállalja - azzal, hogy szuverén, modern amerikai szintézis létrehozása és "ördögi társadalomkritika" a célja.
Edward Albee legjobb, legtöbbet játszott alkotása a Nem félünk a farkastól című, szimbolikus és naturalista színekkel festett realista dráma. (Az eredeti angol cím: Who's Afraid of Virginia Woolf? ugyanúgy a közismert gyermekdalocskára játszik rá, mint Elbert János fordításának magyar címváltozata. Az 1882 és 1941 között élt angol írónő vezetékneve szinte azonos a farkas jelentésű wolf szóval. A magyar szöveg ezt a szójátékot Johann Wolfgang Goethe nevének Goethe János Farkas-változatával igyekszik visszaadni.
A műfordítás mindenkori nehézségeit jelezheti, hogy e szellemes Lelemény a magas kort megért német írófejedelemre tereli a figyelmet, Albee viszont a modern regénystruktúrák mesterének, Virginia Woolfnak az öngyilkosságára kívánt közvetve utalni a színpadi élethalálharcban.)
A négyszereplős mű két értelmiségi házaspár első és azonnal démonikus találkozásában- a saját sorsának uralására, kormányzására képtelen ember vergődését, ábrázolja. Az idősebb férfi és nő annak a borzalmas kaptatónak a régén zihál, amelyre a két fiatal csak most kezd - végzetét nem sejtve - fölkapaszkodni. Az utat a karriervágy, a társadalmi konvenció, az elidegenedés jelölte ki. Ebben a fölfelé törésben elfogy az élet oxigénje: a szeretet, a megértés, az eszményekhez való okos hűség. A darab jellegzetes időkerete az éjszaka, hiszen a Nem félünk a farkastól a XX. századi filozófiának a dramaturgiából is ismerős, az ún. "éjszakai tudattal" - az énvesztéssel, rettegéssel, magánnyal kapcsolatos - gondolatait dolgozza föl.
Ősbemutatója 1962-ben, keletkezésének érében volt. 1966-ban Mike Nichols enyhén giccsesített filmet forgatott belőle: Magyarországon először a Madách Kamaraszínház tűzte műsorára 1967-ben. Lengyel György rendező a két súlyosabb szerepet Tolnay Klárira és Gábor Miklósra bízta.  /Literatura.hu/