A cél szentesíti az eszközt

A kérdések, melyeket az Új Színház a pályázati kiírásában megfogalmaz, meglehetõsen költõiek, hisz magukban rejtik már a választ: a "gagyi" tárgya és eszköze is lehet a mûvészetnek, s felhasználása lehet ízlésromboló, de lehet a mûvészi szabadság kiterjesztése is.

     Egy művészeti alkotás értékét - legyen az irodalmi mű, képzőművészeti alkotás vagy színházi előadás- nem az határozza meg, milyen témát dolgoz fel, milyen formában fogalmazódik meg vagy hány embernek tetszik. Semmi esetre sem az ízlés a mérvadó. Elég csak arra gondolnunk, hogy az ízlés koronként változó, mégis vannak történelmi kortól független, időtlen műalkotások. Szophoklész drámái Michelangelo szobrai, Rembrandt festményei, Jókai regényei nemcsak saját korukban voltak népszerűek, hanem ma is érvényesek. Számtalan példát említhetnénk arra is, amikor egy művészt saját kora megvetett, kigúnyolt vagy elnéző sajnálattal kezelt, késő korok pedig zseniként ünneplik: Csokonai Vitéz Mihály, Vincent van Gogh, Csontváry-Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos.
 

     Ami üres, silány és olcsó, elfelejtik. Lisznyai Kálmán, a leghangosabb és legnépszerűbb Petőfi-epigon 1851-ben rendkívüli sikert aratott Palóc dalok című kötetével. Az országban politikai diktatúrát bevezető Bach-kormányzat még titokban támogatta is a népies vállalkozásokat, hogy ezzel is elősegítse a felszabadult jobbágyok szembefordulását a köznemességgel, azaz közvetett nyomást gyakoroljon a nemzeti ellenállás vezető erejére. Lisznyai sikerének magyarázata, hogy költészete szükségletet elégített ki: kiszolgálta a tömegízlést. Szerették, mert verseiből magukra ismertek; helyzetdalai ismerős képek, szavai érthető, egyszerű szavak voltak. A néphez szólt a nép hangján.

De hányan olvassák ma Lisznyai Kálmán verseit? Senki. Mert önállótlan, művészietlen, korszerűtlen, szellem- és ötlettelen. Mert "gagyi".
 

     A gagyi - mint jelenség- azonban kortól, és történelmi helyzettől független. Minden korban volt, van és lesz is, mert igény van rá. A művészet befogadói közössége (olvasó, néző) heterogén. Van, aki csak önfeledt szórakozásra vágyik, van, aki gondolati mélységre. És ezzel már Shakespeare is számolt. Műveit éppúgy élvezte az írni-olvasni nem tudó szegényebb réteg, mint a jómódú polgár vagy a nemes, mert kiszolgálta a különböző nézői elvárásokat. Miközben felszabadultan nevetünk a Rómeó és Júlia ostoba szolgáin, vagy Mercutio szójátékain, addig a felszín alatt - az utcai csetepatékban- felrémlik az angol történelem véres korszaka, a rózsák háborúja. Kedvelte a hatásvadász, olcsó elemeket (vaskos, durva tréfák, látványos fordulatok, sikertörténetek feldolgozása) mégsem érezzük műveit gagyinak.
 

     A gagyi megkülönböztetése a művészitől kulturális képzettséget feltételez. Ez alatt nem intelligenciát, vagy műveltséget kell érteni, hanem látásmódot, befogadói magatartást. Ahogy olvasóvá is nevelni kell az embert, éppúgy nézővé is.
 

     A Krétakör hamlet.ws című előadása (rendező: Schilling Árpád) minden lényeges tudnivalót megtanít a színházról.

     A rendezés visszatér a színház gyökereihez. Az antik görög színházi hagyomány térkezelése, díszlettelensége, eszköztelensége elevenedik meg. Üres, 4x4-es teret (orchesztra) ül körbe a néző, emelkedő sorokban. A három színésznek, és a nézőnek a semmiből kell megteremteni a darab világát. Ez az előadás megtanít arra, hogy néző nélkül nincs színház, mert a néző is része az alkotói folyamatnak. Állandó jelenlétére, aktív befogadói magatartására van szükség. És a néző együtt játszik, és teremt. Részt kap és részt is vesz a misztériumban. Becsukott szemmel hallgatja Hamlet és Laertes kardpárbaját, miközben belül "pereg a film", megszületik a kép. Szokatlan, de hatásos ez a rendezői megoldás.

Szurdi Miklós III. Richárdjában (Vörösmarty Színház, Székesfehérvár)a rendező semmit nem bíz a véletlenre, a néző mindent készen kap. Látványos díszlet, korhű jelmezek, hatalmas, tablószerű csataképek, lenyűgöző színházi apparátus, mégsem gyakorol semmiféle hatást, ellentétben a hamlet.ws-sel. Amikor Richárd áldozatainak jelzéseként megjelenik az első koporsó a színen, az még meghökkentő. Ám ahogy szaporodnak a hullák, úgy lepik el a színpadot is a koporsók. És ez már inkább nevetséges. A jelkép kiüresedik, ellaposodik és épp az ellenkező hatást váltja ki.

     A Hamlet is "bővelkedik" áldozatokban, Schilling pedig jó érzékkel alkalmazza lezárásként a túlzás eszközét. Az utolsó jelenet átcsap a horror filmek és számítógépes játékok véres öldöklésébe, nem kímélve a nézőket sem. Nevetés oldja fel a darab során felhalmozott feszültséget. A néző elementáris erővel éli át a katarzist, s így a látszólag hatásvadász eszköz lélektani eszközzé válik.
 

     Peter Brook Változó nézőpont című könyvének végén olvasható egy anekdota, ami azt meséli el, hogyan teremtette meg Isten a színházat. Isten - szól a mese - a teremtés hetedik napján azt tapasztalta, hogy halálos unalom uralkodik mindenek felett, és akkor rájött, hogy a valóságnak van még egy ki nem próbált aspektusa: képes önmagát imitálni. Így teremtette meg a Mindenható a színházat.
Angyalai segítségével megüzente az embereknek, hogy a színház lesz az a hely, ahol az emberek bepillanthatnak a szent misztériumokba, de egyúttal az is, ahol jól érezhetik magukat. Az emberek lelkesen nekiláttak a színházcsinálásnak, ám kezeik között minden porrá vált, és idejük nagy részét vitákkal töltötték. Nem tudták eldönteni, hogy a színészek, az írók, a rendezők, a festők vagy a zenészek munkája fontosabb-e. Egy napon aztán rájöttek, hogy vitájuk nem vezet sehová, ezért megbíztak egy angyalt, kérjen segítséget Istentől.
A Teremtő hosszasan gondolkodott, aztán egy piciny papírlapra felírt valamit, és dobozba zárva elküldte az embereknek, mondván: "Minden itt van: ez az első és utolsó szavam."
Az emberek izgatottan várták, mi olvasható a papíron. "Érdek" - olvasta föl az angyal.
 

     Brook meséje figyelmeztet, hogy a színház feladata nem csak a gondolatébresztés, hanem a szórakoztatás is. Az előadó-művészetnek sok ága, sokféle műfaja alakult ki, melyeket a nézői igény, érdeklődés hívott életre. Vannak könnyedebb és súlyosabb műfajok. Éppúgy művészet az operett, mint az opera, létjogosultsága van a kabarénak éppúgy, mint a komédiának vagy tragédiának. A Teremtő válasza is az a mesében: minden jó, ami érdekes, és ami érdekeltté tesz (megérint). Nincs rangsor a műfajok közt (az irodalomban sem).

Az elitkultúra, rendkívül helytelen módon, hajlamos lenézni a tömegkultúrát, hajlamos "gagyinak" minősíteni bizonyos műfajokat függetlenül a művészi megvalósítás színvonalától. Ha egy előadás komolyan veszi önmagát, a nézőt, a műfaji szabályokat és nem akar másnak látszani, mint ami, akkor jó eséllyel kerülheti el az "olcsó" és "üres" minősítést. ("Humorban nem ismerem a tréfát."- mondta Karinthy.)
 

     Az anekdotában arra is érdemes odafigyelni, hogy míg az emberek arról vitatkoztak, mi a fontosabb, a színész, rendező, író, zeneszerző, addig minden porrá vált a kezükben. A színházban mindegyik fontos. Egyik sem tolakodhat a másik elé. Hans-Georg.Gadamer A szép aktualitása című esszéjében azt írja, hogy a művet akkor tapasztaljuk meg, ha az előadó (no meg a szerző) diszkréten meghúzódik a mű mögött. Nem önmagát mutatja meg, hanem az alkotást, az előadásszöveget, az élettel teli kompozíciót, amiben az irodalmi-zenei alap más dramaturgiai elemekkel (tettekkel-testekkel) együtt organikus egységet alkot. Gadamer tehát tartalom és forma elválaszthatatlanságában jelöli meg a művészet lényegét.

Az esszé megemlít egy olyan jelenséget, mely egyértelműen művészetellenes. Ez az "ismerősség élvezete", amiből a giccs és antiművészet születik, mert ez nem felráz, nem szembesít, hanem elaltat, "igazol".

Mi a művészet feladata? Arisztotelész megfogalmazásában a valóság utánzása (Brook meséjében: a valóság imitálása). A valóság különféle dimenzióinak feltárása.

Illyés Gyula a Bartók című versben kétféle művészi hitvallást szembesít. A "hazugul szép énekekkel" állítja szembe Bartók diszharmonikus zenéjét. A művészet feladata nem elfödni, hanem feltárni a bajt.("Mert növeli, ki elfödi a bajt.") Ha a világ diszharmonikus, a zene (vers, színdarab, festmény) is legyen az, mert ez kiált harmóniáért.(Hasonló gondolatot fogalmaz meg József Attila az Ars poeticában).

     Ha a művészet tárgya a valóság, akkor a "gagyi" is lehet az. Garaczi László Plazma (KOMA társulat) című darabjának a témája a magyar "gagyi".Banális szereplők, banális helyzetek. A "szerző humoros skicceket vázol fel a lassan csordogáló, alattomos huszonegyedik századi haláltáncról. Súllyal bíró helyzetek helyett könnyed helyzetgyakorlatok sorjáznak: letörhetetlen optimizmussal recsegő rádiós műsorvezetők, magánéleti válságáról csacsogó szőke cicababa, e magánéleti válságot kirobbantó megunt barát öngyilkossági kísérlete, a hivatalosan "anyagmozgatóként", informálisan betörőként dolgozó édesapa és lánya közötti kínos beszélgetés, csecsemők elcserélése (valójában el nem cserélése) a kórházban rádiós április tréfa gyanánt stb. A jelenetek plazmaként egymásba folynak, a színészek egyik karakterből a másikba szivárognak."(színház.hu)

A téma kissé üres, olcsó, de a szöveg bravúros, kísérletező. Hétköznapi és művészi keveréke, mely helyenként zavarba ejtően durva.

A hamlet.ws-hez hasonló a térkezelés (a színészek a nézők közt játszanak) és itt is fontos az aktív nézői jelenlét. Nincsenek kész értelmezések, tényként előadott evidenciák, csak kérdések, melyek megválaszolása a néző feladata.

Bár néhány ötlet öncélú (hajevés, narancsfacsarás), a dalbetétek és a csak énekhanggal létrehozott zenei aláfestések felejthetetlenek, klipszerűen jelennek meg.
 

     A Szorongás Orfeum (Jászai Mari Színház; rendező: Perényi Balázs) szintén társadalmi szatíra. A mindennapi magyar helyszíneken, bevásárlóközpont, iskola, családi otthon, diszkó, utca: korunk hősei jelennek meg.

Peer Krisztián szövege a színpadi nyelv megújítására törekszik. Nem fél beemelni a rétegnyelvek, szubkultúra jellegzetes szófordulatait.

Nemcsak a szöveg zseniális, hanem a fiatal színészek játéka is. Ének, zene, tánc, dinamikus színészi játék nyűgözi le a nézőt. A cirkusz világát idéző akrobatikus elemek alkalmazása hatásvadász, de a rendezés jó ízlését jelzi ezek mértékkel való alkalmazása.
 

     Mert a "mérték", az "arány" kulcsszó. Egy előadás hatásossága vagy hatásvadász jellege a felhasznált elemek arányától függ. A "gagyi", mint stíluseszköz felhasználható, beépíthető, de csak akkor, ha többletjelentést hordoz, művészi célt szolgál. A színpadi ízléstelenség célja nem az ízlésrombolás, hanem a szembesítés az ízléstelenséggel. Mindaddig, míg a "gagyi" csak egy eszköz, addig van létjogosultsága a színpadon. Ha azonban a "gagyi" céllá válik, már ízlésromboló és művészetellenes.
 

                                                     Tara Andrea