Tiszta vicc - Sanyi és Aranka Színház

Üvegfal mögött

Sarah Ruhl: Tiszta vicc (r. Lukáts Andor)


Voltunk már pár lehetetlen színházban, de Lukáts Andor magánszínháza nem csak a neve, de az egész koncepciója miatt elég egyedi. Lukáts tavaly pár odamondós interjúban küldött el mindenkit, kijelentette, hogy szarik a mostani struktúrára és pénzosztó gépezetre és kulturális partizánként csinál magának egy színházat. Csinált. Telefonon foglaltam jegyet náluk, a kagylót egy csörgés után személyesen a művész úr vette fel - tényleg úgy van, ahogy nyilatkozta, és ő itt a jegyszedő, főrendező és kidobó is. A létesítmény a Ráday utca farvízén (Mátyás utca) elég kellemes, korrektul felúított, az egészet családias hangulat lengi be. Korán érkezünk, sehol senki, Lukáts - akiről egyébként nekem valamiért mindig Brown doki jut eszembe - látványosan lapozgat egy kockás füzetbe írt nyilvántartást egy üvegablak mögött.

A darab sajnos nem jó - nem érzek leküzdhetetlen kényszert, hogy kirohanjak, de eléggé a felejthető kategória a produkció. A gárda tisztesen dolgozik, erre nincs panasz: Csákányi Eszter még mindig listavezető nálam, a tekintete, arckifejezései és orgánuma ezúttal is minimum az előadás teljes élvezeti értékének 40%-át teszi ki. Mellette muszáj megemlíteni a friss Kossuth-díjas Kováts Adélt, akinek munkásságát szégyenszemre kevéssé ismerem, de furcsán ülő szemei ellenére (vagy éppen ezért) gyerekkorom óta vizuális kedvencem és most az első sorból nézve is nagyon megfog hideg szépsége és arisztokratikus megjelenése.

Ugye a darab... Életükben vergődő nőkről szól, mind a négy szereplő élete más-más korszakában jár. A vonalak összegabalyodnak, kialakul valami bonyodalomféle, de igazából mindegy. Csákányiék néha karikatúraszerűen játszanak az abszurd színházban, de az egész nekem egydimenziós, a színészek mintha vizsgafeladatokat játszanának egymás után - ez utóbbira rájátszik a néha 3-4 mondatonként való átrendeződés, váltás. Hiába ülünk tényleg kellemes hangulatú nézőtér első sorában, cirka 2 méterre a hideg szépségtől, az egész távoli és mintha üveglap választana el minket. A hiba talán bennem van, de nem nevetek, nem érzem a bonyodalmat és feszültséget sem. Mindegy, másfél óra, a fenti két hölgyet pedig simán elnézem ennyi ideig és Szandtner Anna bokája sem rossz. Pozitívumként mellettük a cosy miliőt, az előadásban pedig talán a tér kreatív felhasználását tudom megemlíteni.

Szóval ez nem jött be, de Lukátsnak szurkolok.