Én egy szemüveges kisfiú vagyok - Katona


Bevallom, tájékozatlanul érkeztem az előadásra, amit tudtam, hogy a Katona Kamrában olyan nagyon rosszat nem láthatok és Bánki Gergely szereplése csak pozitívan sülhet el (múlt hétfőn úgyis lemaradtam róla a Szörprájzpartin). Aztán a nyitókép: kockákon ülő felnőttek, mintha csoportterápián lennénk - név, születési idő, hely, foglalkozás és az ovis jel. Aztán fordulatok, jelen–múlt–jövő váltakozása gyerekkorunk tükrében. Kisgyerekkori vágyak és álmok (házról, családról, munkáról) és a valóság (???).

Annyit tudtam, hogy a darab gyerekek esszéire épül, amiket a rendező-ötletgazda Pelsőczy réka íratott velük. Az előadásban időről-időre bevillan egy-egy kisiskoláskori emlék - mintha beköszönne a nyolcvanas évek. Ezt az időkeretet erősítik a fényképek, a színészek életkora, amiből én nem tudtam és nem is akartam kilépni, annak ellenére, hogy felfogtam, hogy máskor is lehetünk. Valahogy végig – a mosolyok, nosztalgia, a gyermeki valóság és felnőtté válás folyamata mellett – Pilinszky verse motoszkált a fejemben:

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.


Visszatérve a darabra, nem volt ennyire borús, de mégis valahogy az elmúlásról szólt, könnyek nélkül. Arról, hogy a gyerekkor annak ellenére, hogy változik a világ – mégis valahogy ugyanaz, vagy felnőttként annak látjuk?

A steril színpad építőkockákkal, vetítéssel a stabilitást és variálhatóságot tükrözte számomra. Nagy megkönnyebbülés, hogy a színészek nem voltak beöltözve gyerekeknek (bevallom, ez nagy félelmem volt), a jelmezbál pedig frenetikusra sikeredett. Bajban voltam a zenés-táncos betétekkel, talán túl fáradtan érkeztem ahhoz, hogy azt is helyre tegyem (jó, mondókák, gyerekdalok); mindenesetre szépen osztotta a darabot, a nosztalgiahullám tetején pedig az elsőben előadott esernyőtáncra tudtam csak gondolni. A visszafogott, kimerevített mozdulatokkal dolgozó rendezés teret adott a karaktereknek, a színészek teljesítménye csak pozitívan jellemezhető, túlzások nélküli és lényegre törő. Bár foszlányokban tudok visszaemlékezni, de a vetítés nagyon jól passzolt a vallomásokhoz. És Bánki Gergelyben sem csalódtam, ahogy a többiekben sem.

Aki egy könnyed, mégis tartalmas estére vágyik, csak ajánlani tudom az előadást: bár nem pörög végig a darab, néha inkább “figyelős”, mégis rólunk szól, az ismerős szilánkoknál pedig mosolyra húzódik a szánk.