Shakespeare Fesztivál, Gyula

2009. június 29. – július 12.

írta: kovacsbalint

Ötödik éve egyértelmű, hol a legjobb július elején nyaralni: a fővárostól 210 kilométerre, kőhajításnyira az erdélyi hegyektől, de még innen az országhatáron – Gyulán. Néhány éve úgy, ahogy volt, „felújították” az egész várost, gyönyörű ékszerdobozzá változtatva azt, aztán megrendezték a Gyulai Várszínház nyári programján belül az első Shakespeare Fesztivált is. Azóta pedig lehet mérlegelni, a város és a színház közül melyik a lenyűgözőbb.


A Gyulai Várszínházat létrehozó, és azt több évtizeden át irányító Sík Ferenc már nem élhette meg a Shakespeare Fesztivál létrejöttét, pedig alighanem lelkesen támogatta volna: hosszú pályafutása alatt csaknem tucatnyit megrendezett a mester drámái közül. Művét Gedeon József viszi tovább; aprócska, de remek stábjának élén ő gründolja a fesztivál oroszlánrészét (összehasonlításként: a POSZT-énál hatszor kevesebb NKA-támogatással).

Nem is akárhogy. Az isten háta mögötti fesztivál évről évre olyasmiket mutat a színház iránt elkötelezettek számára – vagyis csak egy részük számára: a közönség, érthetetlen módon, látszólag egyre fogyatkozik –, amit sehol máshol nem láthatnak az országban. Többször járt itt a sokak által a világ egyik legjobbjaként számon tartott Meno Fortas, Eimuntas Nekrošius társulata; tavaly Japánból érkezett egy páratlanul szép, a nó és az európai színházművészet legjobb, legnemesebb hagyományait összetalálkoztató Téli rege (én magam az elmúlt két hónapban látott előadások kétharmadára nem emlékszem olyan jól és pontosan, mint erre, és biztos vagyok benne, hogy ugyanezt leírhatom több év múlva is); de itt volt a ritka vendég londoni Globe Theater is – mindenki örök szerelme, aki egyszer is végignézett egy előadást Shakespeare ősbemutatóinak eredeti helyszínén, a „pórnép” közt állva. Idén pedig olyan nagyágyúkat tudott Gedeon meghívni, mint a hajdan az egész világ színházára nagy hatást gyakorló Peter Brook (noha az agg rendező maga nem tette tiszteletét a városban, itt volt két színész-ikonja, Bruce Myers és Natasha Parry), vagy a világ egyik legjobb szopránjának választott Emma Kirkby a London Baroque együttessel kísérve. Itt volt a Meno Fortasszal nyugodtan egy mondatban említhető Oskaras Korsunovas társulata Litvániából, a legjobb lengyel Shakespeare-előadásnak választott Makrancos hölgy és egy jereváni Macbeth. És akkor Zsótér két rendezéséről, Dolmány Attila sokadik Shakespeare-főszerepéről vagy a minden évben direkt a fesztiválra készített (vagy félig elkészített) „hazai” előadásról - azaz idén Vidnyánszky Ahogy tetszikjéről - még nem is beszéltünk.


Már csak a neveket sorolva is látszik: érdemes volna ezt a két hetet minden évben Gyulán tölteni - csak fájó szívvel lehet kiválogatni azokat az előadásokat, amelyekre tényleg be tudok ülni. És még ha nem is tartom jónak az összeset, akkor is minden egyes előadásról elégedetten jövök ki. Hiába tartom szörnyen modorosnak a jereváni Macbeth-et, vagy hiába csalódom másfél óra lenyűgözöttség után a lengyelek Makrancos hölgyének utolsó tíz percében, tudom, hogy semmi pénzért nem hagytam volna ki a lehetőséget, hogy megnézzem őket (akkor meg főleg, ha tátott szájjal távozom, mint a litvánok Rómeó és Júliájáról). Más színházi nyelvek, más színészi eszköztárak, az általam legjobban ismerttől erősen eltérő hagyományok vendégeskednek itt – sajnálkozzon az, aki kihagyta, ne az, akinek egyszerűen csak nem tetszett.

Persze nem lehet elhallgatni azt sem, hogy még akkor is örömmel utaznék Gyulára ilyenkor, július elején, ha érdektelenebb nevek töltenék meg a műsorfüzetet. A (fürdő)város csupa sétálóutca, lassan több virágot látni, mint kockakövet, lépten-nyomon parkokba, szökőkutakba botlik az ember. A cukrászdák, kávézók és éttermek közt szinte lehetetlen választani – no persze csak „szinte”, mert előzőből ott van a Százéves, utóbbiból pedig (most éppen) a Patrióta, ahol a tulajdonos házaspár konyháját igazította a színházhoz: Shakespeare-korabeli ételeket kínálnak, az étlapon odavágó idézetekkel („…a malac foszlik a nyárson, harangjára tizenkettőt ütött az óra, s arcomra egyet az úrnőm…” – olvasható a mennyei „Mézes-borsos malacpecsenye szőlővel, sült almával” alatt). Hogy miért nem kapható máshol tejfölös szarvasragu leves gesztenyével (!), azóta kínzó kérdés számomra. Alapvetés a belga Bellevue meggysöre, a város egyik jellegzetessége, amiért már önmagában is megérné minden évben visszatérni Gyulára.

És ott van, természetesen, maga a Várszínház is: romantikus objektum, és néhány rendező nyilván a haját tépné miatta, de egész egyszerűen jobb érzés felmászni a várfal mellett a bejáratig, onnan meg újra le a bástyák védelmében a nézőtérre, mint az év többi részén benyitni az egyik belvárosi bérház díszes-dísztelen kapuján. A várpark tavacskájának közepén elhelyezett színpadról talán már nem is kell mindezt elmondani… Fájdalom hát, hogy idén alig-alig volt előadás a várban, a tavon pedig egyetlen egy darabot sem mutattak be – persze érthető a döntés: majd’ minden este szakadt idén az eső, az egyik Ahogy tetsziknek el is maradt a vége.

Most pedig, hogy vége van, lehet szurkolni, befolyásosabb nézőknek lobbizni egy-egy remek külföldi Shakespeare-előadás jövő évi meghívásáért Sanghajból, Amerikából, Londonból, akárhonnan – hiszen Shakespeare-t mindig, mindenütt játszanak, és mindig, mindenütt izgalmas. S épp ez az, amiért a gyulai Shakespeare Fesztivál az egyik legjobb magyar színházi fesztivál.

(az első kép Ránki Júliáé, a második a fesztiválé. Itt van még több kép)