Teliholdkor az emberek olyan bolondosok - TÁP Színház

Könnyed és rövid programra készültem; korán fekvő és kelő kollégának így is közepes jetlaget okozott az előadás f11-es kezdése. Ami egyébként sztenderd a TÁP-nál, legalábbis szezonban, mivel a főállásban lenyomott esti előadások után ilyen időpontra tud összegyűlni a csapat. Ilyenkor nyáron persze jellemzően nincsenek kőszínházi programok, így a késői startot inkább az őszre történő akklimatizációnak lehet betudni, illetve annak, hogy az előadást nehéz lett volna a koraesti sűrű forgalomban megcsinálni.

A felállás ugyanis az, hogy a nézőket beültetik a Merlin kapualjába, rájuk zárják a veretes rácsos kaput, és innen lehet figyelni az utcán zajló előadást. Előre nem tudtam megítélni, hogy ez jó ötlet e, vagy erőltetett formabontás, de pár perc után kiderült, hogy bőven az előbbi. A kapun keresztül viszonylag szűk félkört látunk a Gerlóczy utcából; ez a színpad, díszletnek nem is kell más, mint a címszereplő telihold (rizslámpa), és a szemközti sarkon hanyagul elhelyezett napszemüveges szaxofonos gyerek. Sztori nem sok van, pesti éjszakában játszodó rövid klipek pörögnek (kicsit talán a krétakörös Pestiestire emlékeztet), bulizni induló csajokat/srácokat, kisebb-nagyobb magánéleti kríziseket látunk.

És ami a legjobb: járókelőket, akik ingyen statisztaként húznak át a látóterünkön: vagy megbámulják az éppen a kapualjban zajló nemi erőszakot (az éppen erre járó külföldiek veszik a lapot), és a teljesen szétcsapva tántorgó Keresztes Tamást, vagy éppen fejüket elfordítják és tovább sietnek - ahogy teszünk, amikor átlépjük az aktuálisan épp földön pihenő alkeszt a körúton. Semmi olyan nem történik egyébként, amit ne látnánk egy péntek estén pl a Nagymező utca szutykában. Legkeményebben akkor jön ki az utca bevonása, amikor épp egy családszerű képződmény vonul át a háttérben egy fehér inges kissráccal az élen, és Schönberger Ádámot pont ebben a pillanatban alázza le a csaja egy "mert kicsi a faszod" felkiáltással.

A szerkezet tehát működik, s bár a párbeszédek néha nem ütnek annyira, mint kellene és ráférne némelyik részre egy vágóolló, gyorsan eltelik a 70-80 perc. Hatalmas színészi teljesítmények sem kellenek ide, ennek ellenére az a professzionalizmus és szakmai alázat, amit a zárójelenetben hosszasan és elmélyülten csókolózó két - számomra ismeretlen - színésznőtől láthatunk, példaértékű kellene hogy legyen a hazai színházakban.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)