Gyévuska - Pintér Béla és Társulata

Nincs kegyelem

"A szovjet hadsereg hosszas előkészítés után 1943. január 12-én indította meg az Osztrogrozsg-Roszos hadműveletet. A hadműveletet a sztorozsevoi hidfőböl indította el a 40. szovjet hadsereg. A túlerő mértéke: zászlóalj - 2,7:1, tüzérség - 5:1, páncélos - 1,3:1." Ahogy a wiki írja, ez a köznyelvben csak Don-kanyarként ismert magyar katonai katasztrófa egyik kulcspontja, amikor is a '42-es hosszú harcok után a szovjetek kőkemény offenzívába lendültek és az előbbi számok alapján nem meglepő módon az amúgy is már megtépázott 2. magyar hadsereget felőrölték, és a 207 ezer katonából 100-120 ezer odaveszett. Durva - jó érzésű ember ebből a történetből nem is csinál karikatúrát, hacsak nem Pintérről és a Gyévuskáról van szó.

Régóta pályázok az 2003-ban bemutatott előadásra, nincs nagyon műsoron, így most muszáj volt a Trafóban elcsípni. A történet az orosz pusztákra induló hadsereg néhány közlegényének és tisztjének, ezek feleségeinek kalandjait dolgozza fel, nagy szkeccsekkel az indulás előestéjétől a vörösök januári győzelméig.


Pintéren masszívan edződve nem lepődök meg az eszement vizuális húzásokon, de az előadás látványvilága valami elképesztő módon üt: fekete-fehér régi magyar filmekre hajaz a monokróm színpadkép; a szintén feketébe öltöztetett és fehérre mázolt arcú színészek mozgása sokszor bábszerű, merev mozgása pedig abszolút valami fura pantomimba viszi el ez előadást. Látványban a pálmát az utolsó harmadban behozott árnyjáték vitte el, ahol a fagyott orosz földön egy szebb jövő reményében vonuló árnyékhadsereg kontúrjait és az eszelős részletességgel kidolgozott mozdulatsorokat még hosszan tudtam volna bámulni. A fekete-fehérség tehát korabeli filmanyagok emlékeztet, a színpadon karádik és jávorpálok tobzódnak dívák és bokázó hadnagy urak szerepében, de a feelinget a szintén 30-40-es évekből importált zene teszi teljessé. Ennél pontnál a társulat munkáit nem ismerők számára információ, hogy több darabjuk részben vagy teljes egészben zenés-énekes részekre épül, kiegészítve az énekbeszéddel, recitativóval. Ezeknek az eszközöknek a mixét itt 100%-ban kihasználják, sanzonokkal, katonadalokkal és magyar nótákkal. A Karádi-féle Nincs kegyelem újraértelmezése Szalontay Tünde előadásában tízpontos.


Kemény figurák sorakoznak, legkeményebb talán (és nem csak a gigantikus, merevített lakkbőr kabát miatt - a jelmeztervezőnek amúgy is pirospont jár)) a német vezérezredes makettje, a szoborszerű droidot képtelenség befogadni, akárcsak a fekete-fehérséget a játékidő legvégén megbontó vöröskatonákat.

Az előadás egyébként erőlködés nélkül csapja le magas labdát, és ver oda az akkoriban még teljesen mást jelentő irredentizmusnak. Ennek a megítélése persze szubjektív, engem special abszolút nem zavar, de itt muszáj megemlíteni Pintér anyagainak talán legjellemzőbb vonását, miszerint kényes, érzékeny vagy éppen sötét témákhoz (legyen az jelen esetben a mindent vissza!, máshol a családon belüli erőszak, vagy éppen a vallás) olyan szatírával és érzékenységgel tud nyúlni, hogy bár mosolyogsz, de azért valahol a mellkasodon érzed a súlyt.

Pár régebbi Pintér-darabbal összevetve a Gyévuska talán kevésbé harsány, ennek nyilvánvaló magyarázata lehet a témaválasztás. A zseniális Kórház-Bakony és A sütemények királynője - utóbbinál nyomasztóbb pillanatokat színház még nem okozott nekem - ezután is top darab marad a társulattól számomra, azonban vizuálisan és zeneileg nagyon össze van rakva, és nem csak Pintér darabjai közül emelkedik ki ilyen téren.

Hogy ne csak dicsérjek, ha nem is erre az előadásra vonatkozik a negatívum: kifelé még az futott át rajtam, hogy a társulat két idei bemutatója mennyivel (sokkal) kevésbé jött be, mint ez.