Megtölteni a bödönt - Interjú Gerlits Rékával

Gyöngyvér, Jégapó udvari énekesnője jogásznak készült, de végül a szerelem döntött és Kaposváron, a színész szakon végzett. Így lett belőle Aranka, Solmayék gyermeke, argoszi asszony, Hábár, Atália egyik udvarhölgye és többek közt Gerlits Réka, a Nemzeti Színház művésze. Az, hogy milyen út vezetett idáig, mit jelent húsz emberrel összezárva létezni és mit hozhat magával az El Camino kiderül interjúnkból.

         
Mozgóképes változat

- Miért jelentkeztél Kaposvárra és hogy ismerted fel, hogy színész szeretnél lenni?

Gerlits Réka: Az egyik legjobb barátnőmmel, még az általános iskolában találtuk ki, hogy színésznők leszünk, ahogy minden kislány színésznő vagy hercegnő szeretne lenni. Hercegnőképző nincs, ezért drámatagozatos gimnáziumba jelentkeztünk. Bár ott több tanárom is mondta, hogy jelentkezzek a Színművészetire és a szívem mélyén éreztem, hogy ezt szeretném, sokan óvtak a színészi szakmával járó, gyakran nehéz anyagi körülményektől. Akkor úgy gondoltam, hogy a realitás fontosabb az álmok kergetésénél, és egy biztos jövedelmet nyújtó hivatást keresve úgy döntöttem: a jogra felvételizek. Soha nem tartoztam a legjobb tanulók közé, de mindent erre tettem fel, éjjel-nappal tanultam, és be is kerültem a Károlira. Közben a Kaposvári színész szakon eljutottam a harmadrostáig. Ott szerelmes lettem és tudtam, ha halasztok a jogon, még később meggondolhatom magam. Eltelt egy év, a szerelem nem múlt, én nem mentem el és végleg a színész szak mellett döntöttem. Akkor még nem tudtam mi vár rám.

- Mi várt?

Gerlits Réka: Húsz emberrel folyamatosan össze voltunk zárva. Leginkább a többi színészhallgatóval érintkeztünk. A tanulás rengeteg munkával és lemondással járt. Amikor a művészeti kar tanulói hazamehettek, mi még javában próbáltunk. Gyönyörű város Kaposvár, főleg nyáron, amikor nyüzsgőbb, amikor a természet is kivirul, de a sötét hónapokban mindig üresség és csönd vett körül minket. Amikor éjszaka befejeztük a munkát, csak a cipőm kopogását hallottam, mert senki nem járt az utcán. Mindig Budapesten laktam, ezért az a helyzet, amibe kerültem óriási váltást jelentett az életemben. Csak egymásra hagyatkozhattunk, éjjel-nappal, hiszen együtt is éltünk. Kialakult egy viszony- és egy nagyon sajátos humorrendszer az osztályban. Annyira összekötött minket az egyetem, hogy meg kellett szeretnünk egymást, ami törvényszerűen megtörtént. Nem nevezném egészségesnek azt, ahogy léteztünk, de jó közösséggé váltunk. Csak most fedezem föl, hogy mennyit kaptam a kaposvári évektől. Most derül ki, hogy egy-egy instrukció mit jelentett. Amit biztos, hogy megtanultunk, mi az az odaadás, mit is jelent a színészi alázat. A régi Csiky Gergely Színházban is hagyománynak számított, hogy a színész maximálisan alárendeli magát a feladatnak és képes alkalmazkodni.

- Amikor az egyetem vége felé jártatok milyen kilátásokkal szembesültetek, és mennyiben változott az egymáshoz való viszonyotok?

Gerlits Réka: Az első három évben reggel nyolckor együtt ébredtünk, az elméleti órák után hajnalig próbáltunk, utána pedig ha maradt még erőnk, közösen töltöttük el az időt. Ha hazamentünk, akkor is együtt maradtunk, mindig öleltük, puszilgattuk egymást, egymás nyakán lógtunk. Együtt nyaraltunk, szilvesztereztünk, azt az időt, amit a családunkkal tölthettünk volna, egymásra szántuk. Nagyon összenőttünk, úgymond család lettünk. Ehhez az is hozzájárult, hogy egy év alatt két osztálytársunkat is elvesztettük egy-egy közlekedési balesetben. A veszteség együtt ért és viselt meg minket, létrejött a „Mi". Még jobban figyeltünk, aggódtunk egymásért, a tanárok is ügyeltek arra, hogy ne történjen baj, mert azt már nem tudtuk volna elviselni. Viszont az utolsó időszakban a viszonyaink törvényszerűen megváltoztak. Ennek az is az oka, hogy amikor az ember érzi, közeledik valaminek a vége felé, akkor pszichésen is próbál eltávolodni tőle. Mindenki félt attól, hogy munka nélkül marad, ezért elkezdtünk versengeni. Amennyire tudtuk szeretni, annyira elkezdtük piszkálni és gyűlölni egymást. Amennyire szép volt a közelség, annyira akartunk megszabadulni tőle. Végleg eltávolodtunk egymástól, és családból 'csak' munka kapcsolatba kerültünk. Nagyon nehéz volt ezt megélni, de idővel rájöttem, hogy ez így marad és így van rendjén.

- Hogy kerültél a Nemzetibe?

Gerlits Réka: Harmadikban eszméltünk rá arra, hogy minket kevés rendező látott. Főleg azok jöttek le a vizsgáinkra, akik a közelben dolgoztak, mi pedig csak a Marat Sade-unkat vittük párszor a Vígszínházba. Én tudtam, hogy semmiképpen nem akarok vidéken maradni, mert az lélekölő volna, hiszen szükségem van a pörgésre. Ezért kitaláltam, hogy Budapesten kezdek kapcsolatokat építeni. Őrült időszak volt ingázni, majdnem minden nap Kaposvár és a főváros között. Függetlenül jártam föl a budapesti színházakba, érdeklődtem a lehetőségek iránt. Rájöttünk, hogy nekünk kell tennünk magunkért, mert a lehetőségek nem hullanak maguktól az ölünkbe. Ezért megkerestem Alföldi Róbert igazgató urat, aki hívott két kis szerepre és utána szerződést ajánlott.

slide_reka
Gerlits Réka a Nemzeti Színház
Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból c. előadásában
fotó: Takács Zsolt | foto.szinhaz.hu

- Hogy érintett az, hogy sikerült szerződnöd?

Gerlits Réka: Boldogan és nehezen egyszerre, hiszen a Nemzeti az mégiscsak a Nemzeti. Amikor az első próbára mentem a hatalmas épület felé, a Boráros téren leszálltam a villamosról és lenyugtató sétára indultam a rakparton a hatalmasnak látszó épület felé, chill-out zenét hallgattam, így próbáltam megnyugtatni magam, mert annyira izgultam. Azt a kaposvári lelkesítő mondatot kántáltam magamban, hogy "Nugi! Te egy agresszív szí.mész dénon vagy! (Szándékos a hiba, mi így bátorítottuk egymás a vizsgák előtt). Eleinte görcsös és csöndes voltam. Ámulattal és félelemmel csodáltam a már közelemben dolgozó színész óriásokat.

- Mennyiben felel meg a mostani helyzeted annak, amire vágytál?

Gerlits Réka: Én soha nem elégedett akartam lenni, így talán, mondhatni nem is így képzeltem a sikert , de éreztem: sok energiám, eszem is van, tudtam, hogy erős és határozott vagyok, úgymond 'élni akarok'. A színházi életforma pedig nagyon megfogott és az, ahogyan tanulhatok, érezhetek munka közben. Ez érdekel még mindig. A Nemzetiben is a tanulás lehetőségét látom és jót tesz nekem a zilált időrendem. Sokkal szabadabb lettem amióta itthon élek. Régen Dombóvárig, vagy nagy nehezen Balatonig, esetleg Pécsig jutottam el, illetve a POSZT-ra. Régen alig volt időm bármire, ami nem a színészet. Most sincs sok, de mégis: most már el tudok menni sportolni, moziba, színházba a főbejáraton keresztül, a gyerekkori barátaimmal találkozni, nyelvet tanulni. Ez öröm.

- Magadénak érzed azt a közeget, amibe kerültél? Csapattá kovácsolódtatok?

Gerlits Réka: Amikor érkeztem, akkor távolságtartó hangulat uralkodott a színházban, hiszen sokan elmentek a már jól összeszokott társulatból. Akik maradtak, kíváncsian, de bizalmatlanul fogadtak, mert nem ismertek minket és fel kellett dolgozniuk a váltást. Gondolom az a kérdés is felmerült bennük, hogy vajon mit tudunk. Emiatt a többi fiatallal összetapadtunk és egymásra támaszkodtunk. Rába Roland kezdeményezett egy színházlátogatást, ahol performansszal és Nemzeti dallal fogadtuk az érdeklődőket, majd bemutatkoztunk nekik. Ez nagy segítség volt ahhoz, hogy egymást megismerjük. Jó, fiatal csapat verődött össze, és most kezdem érezni, hogy a társulat használ és befogad minket. Az épülettel is megbarátkoztam, de őszintén szólva olyan sokan vagyunk, hogy nem minden munkatársammal sikerült eddig megismerkednem.

kampfIMG_5551
Gerlits Réka a Nemzeti Színház
Mein Kampf c. előadásában

fotó: Fejér Bálint | foto.szinhaz.hu

- Nem hiányzik egy kisebb közeg?

Gerlits Réka: Pályakezdőként lóg a levegőben az ember és döntenie kell valami mellett, be kell járnia egy utat. Dönteni muszáj. Szeretnék máshogy is dolgozni, többfélét kipróbálni, de a Nemzetit választottam, hiszen nagy lehetőség és fantasztikus emberek vesznek körül. Két évig még biztosan maradok.

- Tudom, hogy utazni is szeretsz, illetve szeretnél máshol, mást tanulni...

Gerlits Réka: A kommunikáció a fontos és azért tanulni, hogy minél többet kommunikálhasson az ember. Tudok folyékonyan angolul, spanyolul is szeretnék tanulni. Múlt nyáron végig gyalogoltam az El Camino-t Spanyolországban. Nem vettem visszafele repülőjegyet, meghagytam annak a lehetőségét, hogy a találkozások tovább vigyenek. Több mint egy hónapig vándoroltam és csodálatos emberekkel futottam össze. Hajóskapitánnyal, cégvezetővel, vándorzenésszel. Onnan, az úton megismert új barátok meghívására Madridba, majd Skóciába, a Fringe színházi fesztiválra utaztam. Ez mind rávilágított sok mindenre; szinte a kávémat is máshogy iszom mint előtte. Ezentúl minden nyáron utazni szeretnék. Idén két hónapot Indiában töltök majd önkéntes munkával.

- Visszatérve a Caminora... Mennyit változtatott rajtad?

Gerlits Réka: Sokat. Nagyon fiatalon vettek föl az egyetemre és 21 évesen kerültem a Nemzeti Színházba, szinte gyerekként. Hiába viselkedtem úgy, mintha felkészült lennék, nem voltam teljesen az. Több csalódás is ért, amit nehezen dolgoztam fel. Úgy gondoltam, ha elindulok ezen az úton, választ kapok kérdésekre, amik foglalkoztatnak. Például arra, hogy valóban a színészettel kellene-e foglalkoznom. Azt vártam, hogy teljes emberként érek haza. Elmondhatatlan, ami az úton történt. Objektíven tekinthettem rá az életre a természetben, a társadalmon kívül. Közben mély emlékek merültek föl bennem, visszaidéztem például dalokat, amiket a nagymamám énekelt nekem még gyermekkoromban az ágy felett. Ezek feltörtek belőlem, nem tudatosan kerestem őket. Nehéz, fájdalmas elhagyni ezt az élményt, mert annyira szép, egészséges, annyira emberivé tesz mindenkit. Azt gondoltam, hogy soha nem akarok visszatérni, ott akarok megöregedni és nehéz volt szembesülni az otthoni közeggel. Akkor tanultam sokat, amikor visszailleszkedtem. Azóta több dolgot veszek észre, nem ballagok lehajtott fejjel.

- Miért India a következő cél?

Gerlits Réka: Amikor kicsi voltam, a nagymamámtól kaptam a Bengáli Tűz című könyvet, megragadott az, ahogy bemutatta az indiai kultúrát. A Camino-n pedig volt egy álmom, amelyben Indiában, egy árvaházban dolgoztam. Ezt szerettem volna megvalósítani és elkezdtem szervezni. Fél évre költöztem volna ki, de kiderült, hogy meghosszabbítják a szerződésemet és beszélgettem a tervemről az Alföldi Róberttel. Ő kérte, hogy gondoljam meg, azt ígérte, hogy elenged szeptemberig, ha visszajövök. Ezért maradt a két hónapos terv. Azért is maradtam, mert a családom büszke rám, kapok nagyobb lehetőségeket, érzem, hogy van feladatom a Nemzetiben és persze a biztonság is számít. Mindenki azt mondja, hogy idealista vagyok, és én ezt büszkén vállalom. Szeretnék segíteni és utazni, hogy még több hatás érjen, hogy még többet tanuljak. Fontos, hogy megtöltsem azt a bödönt, aki vagyok. Az is lényeges, hogy egyedül végig csináljak valamit, mert az igazi sikerélmény.

gerlits

- Említetted, hogy csalódtál és megkérdőjelezted, hogy a színészet az utad....

Gerlits Réka: Szerintem mindenki kételkedik néha abban, hogy jó-e, amit csinál, de most sok változáson mentem keresztül. Eddig folyamatosan attól féltem, hogy nem vagyok elég, de ezt belül kell eldöntenie az embernek. Ha elégnek tartod magad, elég vagy és kész. Ha elhiszed, hogy szép vagy, mások is annak látnak, mert olyan energiákat sugárzol. Ezzel a hatalommal előzőleg nem voltam tisztában. A csalódásokat sem kezeltem helyén, pedig azért érnek, hogy fejlődjek. Ha nem csalódom, akkor nem indulok el az El Caminora sem. Viszont éppen ezek a tapasztalatok erősítettek meg abban, hogy jól döntöttem, amikor nem a jogot, hanem a színészetet választottam hivatásomul. Hú, de nagy szavak (nevet).

Az interjút készítette: Tóth Berta | színház.hu

 

Gerlits Réka májusban az alábbi előadásokban látható:
- Holdbeli csónakos
- Atália
- Buborékok
- Mein Kampf
- Vadászjelenetek Alsó- Bajorországból