A színházcsináló - Stúdió K

Thomas Bernhard: A színházcsináló (r. Tamási Zoltán)

Minimum, hogy sajátos, ha nem is túl eredeti a Stúdió K enteriőrje: a lepukkant karosszékek, díványok, kiragasztgatott régi papírok, színlapok és az egymást érő szőnyegek uralta térben minden valamirevaló kiöregedett bölcsészben megmozdul valami, és felrémlenek a pbu félemeleti sötét folyosóin teljes céltalanságban eltöltött órák, hónapok. Ennek ellenére bejön a hely, ha más nem, annyi előnye van a többi színházzal szemben, hogy a büfében beszerzett anyagot, nem egy könyöklőn vagy a helyhez képest meglepően úri közönség között lézengve kell elfogyasztani.

Ez persze kevés lenne ahhoz, hogy egy hónap alatt másodszor is előforduljunk itt, de a múltkor a Petuski igencsak bejött, és amúgy is ideje tovább ismerkedni a Tamási-életművel. A mostani előadás (és egyébként is a Stúdió K) központi figurája Tamási Zoltán, akit bár nem láttunk eddig sokszor - Láthatatlan légió, Kórház - Bakony -, de nyers, cinikus, tehát jó arcnak tűnik, legalábbis színpadon, ezért úgy vonz be minket a színházba, mint a Boldogtalanok plakátja a Csányi Sándor-rajongókat a Radnótiba. Az előadást Tamási jegyzi, nem csak rendezőként, jelmezesként, "színpadra alkalmazóként", de ő a főszereplő is - annyira, hogy a a mellette színen levő Homonnai Katalin és Elek Ferenc nagyrészt csak sétáló díszletként funkcionálnak; Elek valószínűleg nem ennek az előadásnak a szövegét memorizálta az előadás előtt a büfében egy papírhalmaz előtt.

A sztori szerint vidéki német faluban lép fel az egykor nagy rendező, ahol szembesíti kiégett önmagát, a két majdnem-szereplőt és a közönséget saját maga és általában a színház jelen helyzetével. Teszi ezt egy kvázi másfél órás monológban, a vendéget ellátó éttermes házaspár pedig inkább csak a hangot visszaverni, valamint apró, de korrektül összerakott és elég sűrűn becsúszó poénok kivitelezése miatt van a színpadon. A lecsúszott színházas guru disznóólok mellett haknizó figurája vastagon olvas be színháznak, színészeknek, nézőknek ugyanúgy, a legváltozatosabb módokon. Tamási játéka preciz, elviszi a műsort, Elek nem sokat beszél, de csak nézni is szórakoztató, Homonnai pedig... nos, az ő szerepe annyira takaréklángon van, hogy tényleg nem sokat tesz hozzá az előadáshoz.

fotó: kultura.hu


Két ponton döccen nekem az este. Az egyik Tamási furcsa fetisizmusa, amivel ócska, zörgő, csörgő tárgyakkal pakolja tele a játékteret: tudom, díszletnek hívják és a ma esti előadásban minden bizonnyal a véget és a káoszt képezi le az előttünk kavargó kupleráj, de amikor az utolsó jelenetben az első sorban ülve majdnem a lábujjamra b*szódik egy 5x3 méteres, lezuhanó acélkeret egyik széle, már személyes abuzálásnak veszem. De komolyan: a Petuskiban még ötletes volt a díszletek legószerű felhasználása, de itt már rontja ez illúziót a fa és fémhulladékokkal való bűvészkedés. Ezen a téren egyébként Tamási a Láthatatlan légióban lő leginkább túl a célon, amikor a légiósok egy komplett MÉH-teleppel a nyakukon csörögnek-zörögnek szánalmas módon körbe a színpadon. Mindenesetre szerintem A színházcsináló ebben a majdnem monodrámás feldolgozásban pont az az előadás lenne, amit tök felesleges díszletekkel agyonnyomni. Ennyivel és ilyennel főleg.

A másik negatívum az volt, hogy 2-3 ponton megakadt ez előadás folyama, talán még rövidebbre kellett volna venni, talán valami mást is tenni bele. Összességében azért érdekes és élvezhető volt az előadás, néhány jól ülő pillanattal. Tamási színháza továbbra is megtalál engem.