A Kockavető - Szputnyik


Pár éve olvastam a Kockavetőt, s bár az alapötlet jó és az arra fogékonyakban vad gondolatmeneteket generálhat, azt éreztem, hogy egy párszáz oldalas könyvet nem bír el a sztori, valahol a második felében kifullad. Talán célszerűbb lett volna egy novellával abszolváni a feladatot, de ugye azt meg nem lehet kiadni önmagában, keményfedeles verzióban meg főleg nem. A történet lényege egybként, hogy az élettől megcsömörlött harmincas amerikai fazon - aki véletlenül épp pszichiáter - kitalálja, hogy minden döntését a szerencsére bízza: döntéshelyzetekben készít egy gyors számozott listát a lehetséges opciókról, majd kockán kidobja, mi legyen. Luke, a főszereplő hitvallást is körít az orosz rulett köré, és természetesen kötelező a dobások eredménye szerint választani az opciók közül. Az alaphelyzet tehát ötletes, adja a terepet a szürreáliának, s ezt az író jól ki is használja, csak teszi ezt kissé hosszan.

Az előadás másik alapvetése, Bodó viktor. Nem mondhatom, hogy előttem van a teljes életműve, de az eddig látott munkái alapján nem teljesen értettem az őt körbelengő valós vagy vélt hájpot. A Ledarálnak nekem nem jött be - szerintem ezzel tök egyedül vagyok, yossarian is dicsérte -, hosszú effektparádénak tűnt az előadás. Hasonlóan voltam másfél éve Zsámbékon a Szentivánéji alatt és után: az előadásban nem volt kraft, és kicsit olcsónak tűntek az olyan fogások, mint pl az üvöltő zene ismétlődő használata, vagy éppen az igazi autó begurulása a színpadra. A mélypont aztán a Bérháztörténetek volt, amit miért.

Ezek után nekem sem nyilvánvaló, miért nézemmeg az előadást, hiszen közepesnél csak éppen valamivel jobb az alapanyag és az eddigiek alapján nem vagyok egy hullámhosszon a rendezővel. Gyorsan meggyőzöm magam, mivel 1. a január-február színházi felhozatala nem túl erős, 2. Gyabronka is szerepel a színlapon, 3. Bodónál soha nem lehet tudni.

És bejött. Ez az este is tipikus Bodó, a hangos zenékkel, különböző effektekkel, karikatúrákkal és a csoportba verődött szereplők fura koreográfiákban való gyakori mozgatásával, de - vagy éppen ezért? - most működik. Király ötlet, hogy filmre hajaz az egész előadás a háttérzenékkel és a klipszerű jelenetekkel, nagyon ott volt például a családi vacsora, a víz alatt játszódó rész és a zéró g-ben történő lebegés. Az utóbbit lezáró hollywoodi típusú üvöltés az elveszett bajtársért pedig megfizethetetlen. Egyébként is nagyjából végig röhögsz, néha a Monty Python ugrik be a dialógusok alatt és keményet ütnek az apró vizuális poénok is (a fejszék kontúrja a sötétben?).



A szereplők közül egyébként magát a kockavetőt játszó Fábián Gábor vitte el az estét, és nem csak azért mert 80 százalékban ráépült az előadás. Nagyon benne van a végére széthulló figurában, karakteres arc, nagyon durva orgánuma van és ugye bizonyos megvilágításban és szögből egy kissé túlsúlyos Jack Bauerre hasonlít, ezt a poént ki is használja Bodó. Mellette nyilván bejött Gyabronka játéka is, és jó volt a Székely Rozi-Molnár Gusztáv duó.

A kevesebb mint két órás előadás nagyon egyben van és végig pörög, ugyanakkor nincs túlhúzva, tényleg jó este volt. Bodó kettőt lépett előre, és ha kritikát írnék, biztos valami ilyesmi lenne a vége, hogy a Kockavető után a rendező nagy dobása még előttünk van, haha.

Luke Rhinehart: A Kockavető (r. Bodó Viktor)