A Danton-ügy – Stúdió K

Valahogy mindig rám jut a rossz zsaru szerepe, így miközben szerencsésebb bloggertársaim ódákat zenghetnek egy-egy katartikus élményt nyújtó újszerű darabról, nekem itt kell a szart lapátolni, ha belegyaloglunk egy komolyabb színházi pofonba. Márpedig tegnap is kaptunk akkorát, hogy még mindig cseng a fülem.

Valami miatt, talán a régi pintérbélás nosztalgia okán, Tamási Zoltán orgánumát szerfelett kedvelem, így a nevével számomra összefonódó Stúdió K-val kapcsolatban is magasak az elvárások.

A Danton-ügy tegnapi bemutatója viszont messze nem hozta ezeket. Egyrészt a keretsztori, vagyis a Nagy Francia Forradalom szerintem iszonyú távol áll a köztudattól, bár úgy csinálunk, mintha nem így lenne. Lehet, hogy régebben ez egy jól ismert történelmi epizód volt, minden fordulatával együtt, hiszen kétségkívül az egyik legizgalmasabb része az egyetemes történelemnek. Ennek ellenére én a sikeres újkorszigorlat után már 20 perccel is összekevertem, hogy ki kivel volt, így magamból kiindulva egy átlag magyar értelmiségi elég nehezen követi az eseményeket. Ami még önmagában a nem is baj, de így sajna a sztoriban sem látja meg azt a hatalmas drámát, ami valszeg egy gyengébb képességű francia kisdiáknak is simán átjön. Stanisława Przybyszewska – jelen mű írója- pedig szinte csak a forradalomból vette drámáinak háttér-sztorijait, de hát az se most volt, ugyebár.

Mindenesetre nehéz a Francia Forradalom atmoszféráját egy rizsporos parókával és két koszvadt lódenkabáttal megteremteni bő 30 négyzetméteren, miközben törökülésben ülök a földön. A forradalmi hangulatot maximum az adta meg, hogy a több mint három órás darab első tíz percében a kényelmes irodai fotelben kényeztetett seggemet nyomó, kispárnával tompított földön ülve úgy éreztem magam, mint XVI. Lajos a tömlöcben. Másrészt pedig – hiába teszik a dialógusokra a hangsúlyt, ez a téma némileg legalábbis monumentálisabb díszletek és egy minimális tér után kiált, ahogy mondjuk a Háború és békét és a Gyűrűk urát sem lehet izgalmasan megcsinálni háromszereplős kamaraszínházban. Sajna jelen esetben a grandiozitást csupán egy maxra tekert, a Konvent alapzaját imitáló magnó képviselte. Persze ez lehetne csupán az én bajom. Az viszont már közös ügy, hogy a közönséget nem kéne húszpercenként kirángatni egyik térből a másikban öncélúan, ha azt a teret semmivel sem tudjuk jobban kihasználni, mint az előzőt, csak azért mert pl. az előtérben  van egy büfépult és Robespierre majd ott fog jól kávét főzni, hű, de kreatív, ezt simán megcsinálhatták volna bent is. (Ilyen vonulgatós előadás terén durva etalon a Nibelung).

Mindenesetre, a harmadik helyszínváltásnál a közönség és a színészek balra el, mi pedig jobbra, a ruhatár felé, ahol összefutunk még néhány kabátját a félhomályban keresgélő, elfojtottan káromkodó nézővel, aztán nyomás ki a latyakba.

A beteg plakát viszont nagyon bejön.

Stanisława Przybyszewska: A Danton-ügy (r. Koltai M. Gábor)