A kétfejű fenevad – Katona József Színház

Pergő nyelvű, köpönyegforgató galambok a sakktáblán

Kovács Lehel főpróbai balesetét követően eltolódott A kétfejű fenevad bemutatója. Beugró emberként vettem részt a főpróbán/premieren, ahol a kezdés előtt a rendező, Máté Gábor is szót kért, felhívva a figyelmet arra, hogy Kovács Lehel darabbeli fürgesége megakad a mankók miatt, és képzeljük őt sokkal-sokkal gyorsabbnak - így tettünk.

Az 1686-ban, Pecsevi (Pécs) városában játszódó darab az osztrák-magyar-török háromszög neves és névtelen szereplőit vonultatja fel, megragadva azt a pillanatot, amikor az ország török kézről osztrákra kerül. A színpadon megjelenő figurák ehhez a tényhez és változáshoz igazodva igyekeznek túlélni a harcokat - nem ritkán teljes pálfordulással. Hogyan is kerülhet a Katonába egy "történelmi dráma" (valójában bohóctréfa, szürreális kaland, nyelvi bravúr)? Weöres Sándor 1972-ben írt "történelmi panoptikuma" a pécsi színház megrendelésére készült, azonban sikamlós politikai olvasata miatt nem jutottak el a premierig: a darabot jópár évig nem engedték bemutatni, végül 1984-ben a Vígszínházban, majd 1985-ben a Csíky Gergely Színházban került színpadra. A rendszerváltást követően több amatőr és hivatásos színház is bemutatta, például a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház 2007-ben. A tiltott gyümölcsöt nyilván nem véletlenül választotta már több rendező, színház is – nem kis kihívást jelent színpadra vitele és értelmezése.
 

A Katonában láthattunk már Weöres darabot, a Szent György és a sárkány (2001) "személyében". A történelmi síkokkal (1686, szovjet katonák, televízió – kristálygömb, aktuálpolitika) való játszadozás mellett mindenképpen A kétfejű fenevad mellett szól Weöres Sándor hihetetlen, sodró és blikkfangos nyelvezete, amivel a felvonultatott népeket egymásnak ereszti (magyar, német, török, tatár zsidó, horvát keveréknyelvek), ahogy a tragédiában a humort felemeli és fordítva. És mit tesz ehhez hozzá Máté Gábor rendező? Kihasználja a Katona sokszor dícsért színészi gárdáját, a többsíkú – inkább indirekt, mint direkt – értelmezést jelmezekkel, a zenei betétekkel és verbális/nonverbális kiszólásokkal oldja fel. A történet középpontjában a kálvinista deák, Bornemissza Ambrus vándorlása (inkább pécsi- és szerelmi kalandjai) áll. A különféle nációk mellett a vallási különbségekkel is szembesülhetűnk – leginkább egymásnak tükröt tartó módon.
 

fotó: Dömölky Dániel/Katona


Kovács Lehel mankós és féllábas Ambrusa tulajdonképpen így is – bár nyilván nem az eredeti szellemben – jól működött. Kovács Lehel, Hajduk Károly, a megunhatatlan Fekete Ernő, a Báthory Zsuzsannát alakító Ónodi Eszter emelkedett ki ezen az estén a többiek közül, de csillagos ötöst érdemel a gárda minden tagja. A már említett zenei betétek és a kellékek/jelmez egy-egy új hátteret kerített a történetnek: a klipszerűen egymás mellé rendezett jelenetek közti popos, világzenei darabok (Vajdai Vilmos, Makó Péter) és a köpönyegforgatást (is) biztosító, végig a színpad felett vagy azon lógó kabátok (Cziegler Balázs), illetve a felemás identitásokat jelző jelmezek (Füzéri Anni). Az alapvető, sakktáblás koncepció pedig zseniális, úgy ahogy az előadás plakátja is.

Bár a második felvonásra kissé elfárad a néző – a szöveg követése komoly koncentrációt igényel, nem csak a megértés, hanem a finom humor megragadása miatt is -, mégis egy nagyon jól összerakott előadás részese lehettem. Nem titkolt lelkesedésemet megerősítette, hogy az ezt követő éjszaka álmomban is a színpadot és a szereplőket láttam (legutóbb a Gyűrűk ura film hatott így rám).

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad (r. Máté Gábor)