Halálkemény - a mi dájhárdunk - Hoppart

Annyi biztos, hogy a Die hard alapvetésnek számít: a szakadt trikós Willis itthon hasonlóan emblematikus figurája a rendszerváltás körüli időszaknak, mint az ablakban bámészkodó Horváth Balázs. Hogy jó ötlet e színpadon és Bruce Willis nélkül feldolgozni McLane sztoriját, több mint kétségesnek tűnt, de nézzük meg, hátha. A Hoppart érdekes arcokból áll össze, úgyhogy az erőltetett Szörprájzparti és a kellemes Kisvakond után simán beültünk erre az művükre is.

Nem jött be. Valahogy annak ellenére blődnek tűnt az előadás, hogy nyilvánvalóan színtiszta ökörködésről van szó: már közben az jutott eszembe, hogy minden társaságban van egy bohóc, aki a szombat esti bulin a willisi sztorit hasonló módszerrel és eredménnyel tudja prezenzálni, mint tették az egyébként szuper hoppartosok. Paródia az egész, de valahogy nagyon olcsónak és erőtlennek hat, ahogy Mátyássy egy szál gatyában idétlenül csúszkálva és lopakodva imitálja McLane-t - ezen kívül mérsékelten vicces. Mint ahogy az is, hogy a filmben is feltűnő közrendőrt a magyar valóságban Alajosnak hívják és mivel ez egy tréfás név és a nézők nevettetése a cél, ezért elég sűrűn a keresztnevén is szólítják a többiek. Húzom le jól egyébként úgy az előadást, hogy a mindenféle zsánerfilmek paródiai közül általában a kreténebbek is be szoktak jönni, a jobbakat pedig kifejezetten kedvelem.


Összességében az egyszer nézhető, de inkább felejthető kategóriába esik számomra a produkció, és feltételezem, hasonlóan gondolkodik erről az a néző is, aki kettővel mellettem bóbiskolt az előadás alatt. Pozitívumként a színészek fizimiskáját (Kiss Diána Magdolna és Takács Nóra Diána továbbra is alap, de az egész egykori osztály jó arcokból áll össze) és az ötletes díszletet tudom megemlíteni: a fóliákból összerakott falak a valószínűleg zéróhoz konvergáló költségvonzat mellett sem tűntek gagyinak és a dramaturgia is jól játszott velük, ezen felül pedig külön jó húzás volt, amikor a színészek a végefelé egy mozdulattal szétkapták az egészet.