Krétakör Majális, Pécs

Ami maradt

írta: Lina

Schilling Árpád, a Krétakör Színház vezetője az elmúlt évek során tudatosan távolodott el egyre inkább a struktúrán belüli színháztól, aztán mindattól a kötöttségtől, amit az átlagos ember színháznak nevez. Eltűntek a színpadok, és a színészek csaknem közénk ültek le játszani. Aztán eltűntek a jelmezek, díszletek, majd a szerepek is. Egy idő után eltűnt az összefüggő, kerek történet, és végül eltűntek a színészek is. Itt tartunk most. Azaz történet éppenséggel nagyon is volt a pécsi Krétakör Majálison, de színészek és misztifikálás nem. Schillingnél a színház most már inkább performansz.

A Krétakör csapata – ma már nem színészekről van szó, hiszen a Krétakör Színház már feloszlott – csaknem két hónapon keresztül dolgozott azon a performanszon, amely május 1-én a három napos Krétakör Majális csúcspontját jelentette. Schillingék egy nagyon is létező, ipari műemléképületben lévő, valahai bánya köré kerekítettek fiktív történelmi tényeket, és ezzel a történettel környékeztek meg pécsi, Pécs környéki középiskolásokat. A gyerekek eleinte egyedül, majd párosával, végül egyre nagyobb csoportokban oldottak meg feladatokat, játszottak, hogy zárásként beköltözzenek a bányász aknába (ami nevével ellentétben egy magasra nyúló épület, nem föld alatti járat), és előkészítsék a május 1-i műsort.

Mire este nyolc után néhány perccel megérkezünk a Pécsbányán található helyszínre, már rengeteg autó és érdeklődő várakozik a kapuk előtt. A percről-percre növekvő alkonyban a szervezők fáklyákat szúrnak a földbe, várakozás közben vizet és zsíros kenyeret fogyaszthatunk, gyerekek szaladgálnak, és a hol 3D-s napszemüvegekből, hol a belépésre jogosító karszalagokból kérnek el még néhányat a szervezőktől. Fél kilencre teljesen besötétedik, és az izgatott tömeg már a kapuk előtt toporog. Biztonsági okokból véges számú nézőt engednek be a szervezők , így először azok mehetnek be, akik kaptak karszalagot, a többiek pedig reménykedhetnek. A bánya területén először egy gyerekekből álló bányászzenekar fogad minket, továbbá a kerettörténet rövid összefoglalása. E szerint a sok évvel ezelőtt megalapított Utópia Kollégium tagjai létrehoztak itt egy transzhumán gépet, azzal a céllal, hogy messze felülmúlja az emberi intelligenciát. Csakhogy a gép magára maradt, öntudatra ébredt, és a város ellen fordult, és mára már teljesen átszőtte a városlakók elméjét. Most az egykori kollégisták leszármazottai összegyűlnek és megpróbálják megszelídíteni a gépet, hogy nagy mennyiségű kreativitással kiszoríthassák a város polgárainak agyából.

Amikor mindenki bejut, a zenekar elhallgat, és mi elindulunk egy úton, ahol „régóta halott” kollégisták üzeneteit hallgathatjuk meg. A középiskolások itt arról beszélnek, hogy mivel lehetne jobbá tenni a világot. Elhangzik szelektív szemétgyűjtés, tolerancia, optimizmus, barátok szeretete – a gyerekek egy része magabiztosan beszél, mások láthatóan kicsit zavarba jöttek a kamerától, de egyaránt őszinték és komolyak. Közben mintha mi lennénk a leszármazottak, akiknek majd meg kell szelídíteni a gépet, és őseink üzeneteit hallgatnánk. Bőven van idő megismerkedni minden gondolattal, majd amikor a nézők lassan unatkozni kezdenek, kialszanak a fények, és elindulhatunk egy jól megvilágított úton, színházi függönyök között a Gép felé.


A szűk ösvényen lassan jutnak át a nézők, nehéz ennyi embert koordinálni, és talán nem is számítottak a szervezők ekkora érdeklődésre. Végül mindenki megnézheti, ahogy egy markológép és egy dömper földdel tesz egyenlővé egy lakókocsit – a gépek uralma fölöttünk? –, és bemehetünk a Gép búvóhelyére. Itt sci-fikre emlékeztető, hatalmas szerkezetek várnak, sárga bányászsapkát és kék munkásnadrágot viselő középiskolások terelgetnek minket – a korábbi videókról rá is lehet ismeri egyikükre-másikukra –, majd amikor mindenki megérkezett, megkezdődhet az előadás. Kiáltások, hangok kakofóniája, majd egyre izgatottabb zene mellett alkotnak a gyerekek eleinte állóképeket, majd összerakják a gép két részét, a „fejet” és a „testet”. Villámgenerátorral lehelnek életet a gépbe, s amikor az magához tért, előadnak egy kórusművet. A szövegből csak a „jó szerencsét” bányászköszönés bíztató szókapcsolata érthető egyértelműen.

Aztán rövid bizonytalanság után egyértelmű lesz, hogy a performansznak vége. Az akna előtti téren büfé nyílik, egy képzelt rádió közöl híreket. Odabent újra működésbe hozzák a villámgenerátor a fotósok és a kisgyerekek nagy örömére. A fellépő gyerekek elvonulnak ünnepelni, búcsúzkodni, majd buszba szállni és hazatérni a csomagjaikkal együtt. A néző nehezen tudja értékelni mindazt, amit látott. Tény, hogy ez a mostani szerkesztettebb, kerekebb volt, mint Schilling néhány más, korábbi performansza – például a párizsi Bobignyben készült előadás. Kevesebb volt benne az üresjárat, így feszesebb lett az egész. Több volt benne a játék, és a kerettörténet is jót tett neki.

Ugyanakkor jó kérdés, hogy kinek szól, kinek lehet mindez élvezetes. A gyerekek szeretik, lelkesek, több havi munkájuk van benne. És persze meg is érdemlik, hogy mindezt ne csak maguknak adják elő. A szüleik nyilván büszkék, lelkesek, kíváncsiak. De mindenki más, aki nézőként megjelent, csak egy félig belterjes félórát lát a munkájukból, ami aligha érthető és áll meg önmagában, legalábbis a műsorfüzet ismerete nélkül.

Schilling a színház határait feszegeti, a civileket akarja egyre inkább bevonni az előadóművészetbe, végleg szeretné eltörölni a színész (alkotó) és néző közötti falat. Jó kérdés, hogy ezután mi marad meg a színházból, mint fogalomból. Ha nem állunk ki, nem játszunk el egy történetet, nem vagyunk színészek, akkor mit láthat a néző? Miért tetszene neki? Persze a színháznak, a performansznak nem kötelező a nézőt kiszolgálnia. Schilling elért és megmozgatott harminc-negyven gyereket, akik gondolkoztak, alkottak, barátkoztak és talán egyszer majd színházkedvelő fiatalok lesznek. Ez pedig önmagában is teljesítmény – de a színházhoz magához nincs túl sok köze.