A fodrásznő - Csokonai Színház

A POSZT versenyprogramjában nem tudom, hogy vannak-e kötelezően feltöltendő kvóták a határon túli és a vidéki darabok arányára, mindenesetre néha nagyon erőltetettnek érződik egy-egy színház előadásának bekerülése a programba. Mindez persze nem vonatkozik a debreceniekre, akik már tavaly is nagyon odatették magukat az Oblomov-feldolgozással. A Fodrásznő című előadásra azonban leginkább egy bizonyos név csalt be minket, hiszen a Teva, a Loki, Kósa Lajos és a Tankcsapda mellé lassan Trill Zsolt is felzárkózik, mint Debrecen legfontosabb exportcikke (amúgy tegnap a Palatinus teraszán az egyre inkább egy kiöregedett countryénekesre hajazó Trokán Péter, az egyik posztos zsűritag zengett dicsérő ódát Trillről egy bennfentes asztaltársaságban).

Szóval az előadás. Viktor Rizsakov jegyzi – ő állítólag „a kortárs orosz színházművészet emblematikus figurája”, ahogy rákerestem a neten, mindenesetre ezt a mondatot feljegyzem a „Martin McDonaugh, a kortárs angolszász dráma csodagyereke” mellé, entellektüel asztaltársaságban elsütve jól jön a zárófogadáson -, aki egyben látványtervezője is a darabnak  - azt hiszem, mindkét feladatot remekül abszolválta. Az alapsztori ugyan semmi különös nem lenne önmagában: egy tenyeres-talpas orosz fodrásznő (Szűcs Nelli) és egy vidéki tűzoltó románca (látatlan szerelem és összetört illúziók egy rab és egy szeretetre vágyó, elvált asszony közt, Hóhér dala light). A kivitelezés azonban jóval ötletesebb.


Rotált szerepekben – csak a sztorit felidéző címszereplő ugyanaz - három jó arc lubickol: Trill, Tóth László és Kristán Attila. A remek trió egyszerre tűzoltóbrigád, cellatársak, néha egyik fodrászsegéd lesz, vagy alkoholista festőművész, kiszabaduló sittes baltásgyilkos, vagy épp bírósági hivatalnok- egyik szerep jobb, mint a másik és láthatóan jól elszórakoznak a színészek a színpadon, ügyelve arra, hogy a burleszk ne csapjon át olcsó ripacskodásba.

A történet vonalvezetése hol lassan csordogál, hol erősebben hömpölyög, vagy épp abszolút randomszerűen felgyorsul és csap át önfeledt, klipszerű, kergetőzős bohóckodássá, ügyesen alákevert hangos zenével. Máskor megáll egy pillanatra és kimerevedik, a végén pedig a burleszkelemek háttérbe kerülnek és felvillan a véres dráma –  de mindez eléggé háttérben marad ahhoz, hogy tompítsa a néző sokkolását. A pécsiek is jól fogadták: állva vastapsolással, ovációval, mi pedig rohantunk tovább elcsípni a TÁP off programját