Az élet megoldja magát - Interjú Spilák Klárával

"Ha nem jártam volna be ezt az utat, abba belehaltam volna, de megismertem, tudom milyen, és nem kérem" - mondja a színészetről Spilák Klára a POSzT sajtósa. Miután eltöltött Pécsett és Zalaegerszegen két-két évadot, úgy döntött a boldogságot választja, ahelyett, hogy elbutulna. Erről beszélgettünk vele, illetve szerelmekről, megrekedésről, és a bátorság jelentőségéről.

800_IMG_8534

 

- Hogy lettél a POSZT sajtósa? Miért vállaltad ezt a feladatot?

Spilák Klára: Ez a kérdés messzire vezet, de a jó riporter a kíváncsi riporter. Nem feltétlenül van minden információ birtokában, de nyitott az interjúalanyára. Én magam is pár évig dolgoztam a Magyar Televízióban. Nagyon jó mestereim voltak: Kóthy Judit, akit ma már senki nem ismer, pedig etalon a szakmában, Sipos Pál, Erdős Gábor. Komoly, jó csapat volt. Azelőtt pedig mindenáron színésznő akartam lenni. Ha nem próbáltam volna ki milyen játszani, akkor egész életemben rosszul éreztem volna magam. Ezért mindenkinek, aki szülőként hozzám fordul, mert a gyereke a Színművészetire akar menni, azt tanácsolom hagyja, hogy kipróbálja, hiszen soha föl nem dolgozható élmény, ha valamit nem próbálhatott meg. Én egy idő után úgy éreztem, nem a színészet a dolgom az életben. Amikor fölvettek másodjára, akkor iszonyú boldog voltam, de nemsokára rájöttem, hogy másként képzeltem el a színművészetet, mint amilyen: egy csodaként. Abban, hogy csalódtam nyilván az is közrejátszott, hogy nem kerültem bele igazán jó csapatokba. Egy évadot töltöttem a József Attila Színházban, majd két évet Pécsett, két évet Zalaegerszegen, és utána abba is hagytam a kőszínházi munkát.

- Nagyon érdekelne, mivel küzdöttél?

Spilák Klára: A lányok jelentős része színésznő akar lenni, akárcsak én, mivel minden versenyen elindultam, és azok jól sikerültek. Igazából anyukám volt nagyon tehetséges, aki a gimnáziumban Sinkó Lászlóval szerepelt együtt. Eleinte őt keresték meg színházrendezők, mondták neki: "kislány, muszáj felvételiznie". Azonban az apukája nem engedte, arra hivatkozva, miszerint minden színésznő kurva. Ezért különös életutat járt be: az ELTE-re jelentkezett, maximális pontszámot kapott, munkásszülők gyermekeként mégsem vették föl és közgazdász lett. Bennem is nyomot hagyott az ő motivációja. Később sokat tanultam abból, hogy színész voltam: önismeretet, ami persze sok időbe telt, magamtól/magamból tanultam. Szerintem nagyon fontos lenne, hogy az egyetemen ezzel foglalkozzanak, de sem akkor, sem ma nem érzik a tanárok ennek fontosságát. Hiányoznak a pszichológiai tréningek, közös gyakorlatok, nem foglalkoznak a diákok "lelkével" a főiskolán. Bánki György, aki zseniális pszichiáter és jól ismeri a színházi szakmát is, egyébként talán két féléven át dolgozott valamelyik osztállyal. Szerintem ez lenne a minimum. Meg kellene ismerniük magukat, hiszen addig kevéssé tudnak magukból építkezni, nehezebben jutnak előre. Nekem a Kerényi Imre és a Huszti Péter volt az osztályfőnököm, és nem sokat kaptunk tőlük mesterségből. Akkor még nem lehetett vendégtanárokat hívni. Szerencsénk volt, hogy a Ruszt eljött hozzánk harmadévben, így alakulhatott ki az osztálytársaim részvételével a Független Színpad.

 

 

800_IMG_8521

 

- Abban, hogy elhagytad a pályád mennyire játszott szerepet, hogy nem láttad a célját? Mi volt a döntésed valódi oka?

Spilák Klára: Folyamatosan azt éreztem, nem elégít ki. Okos lány voltam, dícséretes ötösre érettségiztem, az új közegemben azt éreztem, hogy nem tudok igazán mélyeket beszélgetni, pedig igényem volna rá. Ehelyett sztorizgattunk, az én agyam közben ellustult. Nem kényszerítettek arra, hogy olvassak, fejlődjek. A végefelé már azt éreztem, nem tudok egy épkézláb mondatot megfogalmazni, ezért rettegtem attól, amikor interjút kértek tőlem egy-egy előadás kapcsán. Konkrétan azt éreztem, hogy elbutultam a színpadon. Zavart az a fajta kiszolgáltatottság is, ami a színészettel jár, az, hogy nem feltétlenül a képességeimen múlik a létezésem, hanem azon, hogy egy óvatlan pillanatban ki vett észe, ki "szeretett belém". Boldogtalan voltam és azt gondoltam magamról, többre vagyok képes, de valahogy ezt a szakma nem vette észre. Hiába játszottam Zalaegerszegen több főszerepet, nem látta a szakma. Nagyjából megfutottam azokat a köröket, amelyekből kiderül, mennyit érek. A közönség pedig nem töltött fel: nem mozgatott meg, hogy tapsolnak vagy sem, hiszen mindenkor tapsolnak. Elkeserítő volt számomra, hogy a szakma egyáltalán nem vette tudomásul, mit csinálunk. Mivel azt gondolom, hogy az életben az a legfontosabb, hogy boldog legyek, muszáj volt váltanom. Ha nem jártam volna be ezt az utat, abba belehaltam volna, de megismertem, tudom milyen, és nem kérem.

- Nem fogott meg a társulati lét sem?

Spilák Klára: Nem, mert csak a kőszínházi közeget ismertem. Én kilencvenötben játszottam utoljára színpadon, amikor létezett a Független Színpad, léteztek alternatív alternatívok, de tényleg nem volt átjárás a két közeg között. Most színésznőként valószínűleg azt keresném, hogy egy csapathoz tartozhassak. Együtt, másokkal lehet valami érvényeset kitalálni. Az viszont nem vonzana mégegyszer, hogy bábfigura legyek, akit néha arrébb tesznek. Úgy dolgoznék szívesen, mint a KoMa Társulat, vagy a HOPPart, vagy a Bodóék, de akkoriban ez a fajta működés még nem létezett.

 

800_IMG_8507

 

- Szerintem sokan, akik nem boldogok hasonló helyzetben, maradnak, mert önmagában arra büszkék, hogy színészek lehetnek.

Spilák Klára: Szerintem nem ez az oka, annak, ha valaki marad az említett helyzetben, hanem a félelem, az, hogy a színművész diplomával semmit nem tudsz kezdeni, csak színész lehetsz. Én sokszor ösztönöztem arra embereket, hogy váltsanak, akár a szakmájukban, akár az életükben, mert muszáj bátornak lenni. Én magam is álltam föl már három gyerekkel az édesapjuk mellől. Egy életed van, és meg kell próbálni úgy leélni, hogy jól érezd magad benne.

- A színházi közeget nem hagytad el: most is itt vagy.

Spilák Klára: Igen, de volt egy hosszú időszak, amikor tévéztem. A Mélyvíz című műsort készítettem, ahol lakáspolitikától alkotmányjogig mindenről szó volt. Rengeteget kellett hozzáolvasnom egy-egy témához, sokat tanultam ezalatt az idő alatt . Többnyire együtt dolgoztam szerkesztőként Ránki Júliával, aki ezeknek a műsoroknak a műsorvezetője volt. Amikor a POSzT indult, és a Forgách Andris válogatott, mondtam neki, szívesen sajtóznánk, hiszen másként tudom megszólítani a színészeket, és megértem az újságírókat is. Jordán Tamás pedig igent mondott. Ezután kerültem vissza a színházhoz, de más attitűddel, mint régen. Már nem érdekel, ki lát és mit gondol rólam, csak az, hogy izgalmas és különös dolgot csinálhassak, így az alternatív területen kezdtem el dolgozni. Hoztam egy másik nagy döntést is. Egyszerre tárgyaltam a TV2 PR-marketing osztályával, ahol megnyertem egy állást és Illés Edittel arról, hogy a Városi Színház néven működő helyen játsszam el Czukor Balázzsal, nulla forintért Forgách András Pincér című darabját. Rájöttem, hogy nem tudok beülni egy irodába, még ha az életbiztosítás is. A szabad életet választottam. Szerintem jól döntöttem.

- Vágysz még arra, hogy a közeged szeressen? Mennyire hiányzik a szakmai elismerés, elmúlik-e ez a vágy?

Spilák Klára: Azt gondolom, hogy engem az életben szeretnek az emberek, Spilák Kláraként, ehhez nincs szükségem a színpadra. Persze vannak döccenők, de sikerült magammal és a világgal harmóniát teremteni. Nem vágyom a sikert, soha nem érdekelt a taps. Tizenöt éve talán, de azóta épültem, tanultam. Nagyon furcsa, amikor azt látod, hogy valaki megrekedt. Óriási szerelmem volt Bubik István, szentírás volt, amit gondolt. Amikor főiskolás voltam, akkor ő a Nemzetiben vezető színészként dolgozott, ő játszotta az István a királyt, a III. Richárdot, a Bánk bánt, Ádámot. Én voltam a csaja, együtt is éltünk. Rengeteget tanultam tőle a színházi fegyelemről, alázatról. Amikor elhagyott, iszonyúan megzökkentem, évekig nem tértem magamhoz. Már terhes votam az első gyerekemmel, de az álmaimban még mindig megjelent. Nem kommunikáltunk, ha találkoztunk, akkor feszengtünk. Ennek akkor lett vége, amikor az Othellot játszották az Új Színházban és ő volt Jágó. Véletlenül összefutottunk az utcán, elkezdtünk beszélgetni és azt éreztem, megrekedt. Ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat ismételte, mint régen, amikor számomra az isten volt. Pedig közben a világegyetem változott meg, hiszen rendszerváltás történt, amiben ő is aktívan részt vett. Persze a színpadon fantasztikus maradt. Azt hiszem az a cél, hogy mindig mozduljon az ember és ne azt várja, kiírták-e már a szereposztást.

 

400_IMG_8528

 

- Talán ez azon múlik, hogy az embert körülveszi-e egy olyan közeg, amelyben tud fejlődni, talán mindenki, az élet más területén várja, hogy "kiosszák a szereposztást", hiszen mindenki függ valamitől. Közhely: a bizonytalanság általános.

Spilák Klára: Én voltam a hangja eddig egy telefontársaságnak, amiért sok pénzt kaptam havonta. Most a családi pótlék jelenti az anyagi biztonságot. Nem tudok ezen keseregni nap mint nap, hanem elkezdek gondolkozni, hogyan tudnám megoldani a helyzetem.

- Meg itt van a POSzTos munkád is...

Spilák Klára: Igen, de az csak három hónapig tart. Most esetleg elmehetnék sajtófőnöknek valahova, de meglátjuk, hogy ez összejön-e. Mindenesetre a kesergés nem vezet sehova. Sokakat látok panaszkodni, de ha valami nem megy, el kell kezdeni mást csinálni. Nemrég egy barátomnak jeleztem, hogy nyáron szívesen elmennék felszolgálni az éttermébe. Lehet, hogy ez a munka következik, nem derogál. Hiszek abban, hogy az élet megoldja magát, újabb lehetőségeket kínál.

Tóth Berta | színház.hu