Félbemaradt levél - Mohácsi Jánossal a POSzT-on 1. rész

Mohácsi Jánossal eleinte a POSzT versenyprogramjában szereplő Az elveszett levélről beszélgettünk. Az interjúnk hirtelen ért véget, amikor a kaposvári Csiky Gergely Színház és a saját helyzetéről kérdeztük, de a beszélgetés második, befejező része is hamarosan olvasható lesz a Színház.hu-n. Addig is kiderül, milyen állpotba kerül rendezés közben a rendező és mit jelent összebútorozni egy darabbal.

 

I800_MG_8571

 

- Volt értelme Az elveszett levélről szóló szakmai beszélgetésnek?

Mohácsi János: Nem, ugyanis olyan volt, mintha nem ugyanarról a dologról beszélnénk, mintha nem lenne közös témánk.

- Ennek mi lehet az oka?

Mohácsi János: Nyilván a téma nem olyan egzakt, mint egy hógolyó, hanem sokkal szerteágazóbb. Mások egyéni ízlésével való szembesülés borzasztóan bele tud marni az emberbe, de azért van egy kisebb közös többszörös, az előadás. Ha arról beszélnénk, az kire, hogyan hat, akkor elkerülhető lenne ez az álesztétizálás, ami zajlott. Ilyen baromságot még nem is hallottam, miszerint a Térey (Térey János, író, a szerk.), akit fölkértek, hogy szóljon hozzá a vitához, nem ismeri a darabot, ráadásul a előadás egynegyedénél fölállt és elment. Amikor ez kiderül, az a nagyszerű mondás éled föl bennem, hogy „ne basszunk már szekéren". Ilyen gondolatok kavarognak most bennem.

 

             
Mozgóképes változat - 1. rész

 

- Mennyit változott a darab az eredetihez képest?

Mohácsi János: Nagyon sokat. Szeretem Caragiale-t, de csak a létező fordításokat ismerem. Azokból állati rokonszenvessé vált az a nyelvi világ, amit megismertem a darabjaiban. Az elveszett levél munkafolyamata azzal kezdődött, hogy kértünk egy nyersfordítást belőle, amelyben részletesen körülírták, hogy melyik szóvicc mit jelent. Erre azért volt szükség, mert két-három értelmezése is lehet egyes nyelvi fordulatoknak. Ezután Isó (Mohácsi István, író, dramaturg, a szerk.) a történetet zúzta, én pedig a sajátos nyelvi finomságok kialakításán dolgoztam. A szövegen a próbák során még változtattunk. A történethez azért kellett hozzányúlni, mert bármennyire is nagyszerű az eredeti darab, a harmadik, negyedik felvonása túlságosan hasonlít az előző kettőhöz. Ezt látja, aki elolvassa - nem úgy mint a Térey.

 

              
Előadásrészletek és nézői vélemények

 

Nem kerek a történet, valószínűleg elfogyott Caragialenál a sztori és ezért eszébe jutott Isónak egy egészen szenzációs ötlet. Így lett a darab elején dramaturgiailag exponált vén cigány a végén Dandanache, akit a nép megválaszt vezetőjének. Ő az eredeti műben csak azért vicces, mert egy félhülye 48-as román népfelkelő. Én szomorúnak tartom, amikor azzal viccelődnek, hogy valaki öreg és szenilis ezért változtattunk a szerepén. Az előbbi kétségtelenül jó játéklehetőség egy erre érzékeny ripacsnak, de nem biztos, hogy szép színházi pillanat tud születni általa. A darab egy népgyűléssel ér véget, itt győz - a mi feldolgozásunkban -  Dandanache két képviselőjelölttel szemben. Mi ebből nagyszabású jelenetet szerettünk volna csinálni, hiszen Caragialénak is ez lehetett a célja a darab utolsó részével. Általában bele szokott törni a bicskája annak, aki színre viszi Az elveszett levelet. A Katonában sem sikerült jól Bodor Ádám fordításában, mert nagyon hűek maradtak az eredeti műhöz. Kisebb részleteket kihúztak, de nyomába nem ér a mienknek az a szöveg. Az, hogy megválasztják Dandanachét oda futott ki, hogy egy hímtag fog ágaskodni a parlamentben és szomorú volt ezzel szembesülni, pedig sok vicceset írt bele Bodor. Mi borzasztóan be akartuk fejezni a szerelmi történetet, és ezt az egész világot is.

 

800_IMG_8572

 

- Én nagyon kicsi voltam, amikor láttam a Katonában ezt az előadást, és csak Hollósi Frigyesre emlékszem részeg polgárként. Te mennyire küzdöttél ezzel az előadással, mekkora szerepe volt benne az improvizációknak?

Mohácsi János: A főbb szituációk adottak voltak, ezen belül mozoghattak a színészek. Ők más aspektusból nézik a szöveget, mint én és szépen tolták egymás szekerét, tehát engedtek szünetet egymásnak, nagyon jó agyuk volt.

- Milyen állapotba kerülsz, amikor teljesen személyes üggyé válik egy darab, ami általában meg szokott történni?

Mohácsi János: Hát azt ne tudd meg! Az a kérdés, hogy közben mi történik velem?

- Igen, tehát mennyire őrülsz meg?

Mohácsi János: A főpróbahét elejére gyakorlatilag elkezdek delirálni, tehát nem normális állapotba kerülök, a fáradtság is elkezd tudatmódosító szerként hatni rám. Ilyenkor más világba kerül az ember, de igazából előbb dől el, hogy ez így lesz. Akkor, amikor sikerül összebútorozni egy darabbal, ami nagyon jó érzés. Amikor csináltuk az 56/06-ban azt a jelenetet, amelyben meghal Nagy Imre, két napig ültünk Isóval egy szobában, miközben sírtunk és röhögtünk. Fejben pakoltuk össze az egészet, utána ő az egyik, én a másik jelenet szövegét írtam. Az hihetetlenül jó érzés volt.

- Hogy vagy most Kaposváron? Mi történt az utóbbi időben, amióta Schwajda György igazgató úr már nincs köztünk?

- Sehogy. Hát az a hajó elment számomra...

 

Mohácsi János kérésére itt befejeztük a beszélgetést, de még aznap este folytattuk. Az interjú második része itt olvasható .

 

800_IMG_8560

 

Tóth Berta | színház.hu