Cabaret - Centrál Színház


Ugyan távol áll tőlem a musical, nem az én világom, így egy megszokott feldolgozásra pl. a Madáchba eszembe sem jutott volna jegyet venni, ez az adaptáció viszont ígéretesnek nézett ki, mégpedig két név, Zsótér Sándor és a Hoppart miatt. Meg is néztük, be is jött.


Ez volt tavaly nyáron, amikor a volt Átrium moziban egy jó kis Chicago-előadást láttunk a rendező és a blogon korábban is többször ajnározott társulat koprodukciójában. Tele volt kreativitással, ötletes és szórakoztató volt, és a fiatal színészek ritkán látott őszinte lelkesedéssel tették a dolgukat - valahogy nem csak egy kötelezően letudott bemutatónak tűnt, amilyennel különben tele vannak a havi műsorok. Ilyesmire számítottam most, a Cabaret-nál is, a két hívószó ezúttal Bozsik Yvette és Keresztes Tamás neve volt. Bozsik nagyjából azon a vonalon mozog az igényes színház és az emészthető, szórakoztató és kreatív csomagolás terén, ami nekem pont bejön, Keresztes Tamás pedig egy intézmény. A főállásban a Katona József Színházban működő higanymozgású színész valami elképesztő energiával és kisugárzással bír, és a csajok általában annak ellenére zárják a szívük csücskébe, hogy messze nem az a hősszerelmes/filmsztár-alkat. Itt egy kis minta belőle egy tízperces rövidfilmben, bár nyilván nem ad teljes képet.

És Keresztes nagyon él a Konferanszié szerepében a Cabaret-ban: magas labda, és ő kegyetlenül lecsapja, lubickol a karikatúraszerű figurában; ha kell komikus, ha kell komoran vészjósló. Látni kell, tényleg ellopja a show-t. Pedig a tengerentúlról hazaimportált Marozsán Erika, mint Sally Bowles kiválóan akklimatizálódik a musical hangulatához, szuper audiovizuális élményt nyújt az énekes számok alatt, amit megfejelnek a nagyon eltalált ruhák, hajak és sminkek.

Az előadás alapanyagában nem túl bonyolultan kódolt üzenetet találunk, erről és a Caberet hátteréről itt olvashatsz kimerítő részleteket. A masírozó tömeg és Haumann fejtegetése arról, hogy ezek csak unatkozó hülyegyerekek, majd hazamennek, ha megunták, egy mozdulattal ráhúzható a jelenre - szemellenzős lúzerként én azért csak nem hagytam eltéríteni magam a szórakozástól és inkább a kreatív erők szerencsés együttállására koncentráltam. Az „üzenet” egyébként két jelenetben valamilyen fokú kellemetlen érzést azért okozott: azt hiszem, az első felvonás végén van, amikor a náci hajcihő végén a Konferanszié az ütemes masírozás ritmusára jól megtapsoltatja a közönséget, amit az engedelmesen meg is tesz. A másik pedig a fekete csaj alázása volt, ami a végén már nekem volt kínos. De hát ez is volt a cél.
 

&;


Összességében egy pörgősen és szellemesen megvalósított, kiváló színészi alakításokkal abszolvált, szórakoztató előadást láttunk, amit érzésem szerint Bozsik Yvette úgy tudott összerakni, hogy a konzervatívabb közönség mellett azoknak is bejöhet, akik nem kifejezetten a Csókos asszonyra buknak és általában mindenfajta padlásokra és trafókba, egyéb lehetetlen helyekre járnak színházba. Nem egy kötelezően letudott bemutatóról van szó, friss és lendületes az anyag. Valószínűleg újranézős, legalább azért, mert azt a hír járja, hogy a másik szereposztásban Bozsik alapembere, Vati Tamás sem kevésbé brutális Konferanszié.

Zárásként pedig egy ritka videó gyűjtőknek a Cabaret 1968-as londoni bemutatójáról, ahol Judi Dench játszotta Sally-t.

(a Centrál Színház fotói, még több itt)