Vidnyánszky kibillentené a helyzetet

Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházról, a problémás spirituális üzenetekről, népnevelésről, a színházi törvényről, a szakmáról és a kritikáról nyilatkozott. Lapszemle.

 

A 168 óra elsőként a Kossuth-díjáról faggatta Vidnyánszky Attilát, és a lap megjegyezte, “kitüntetésével a hatalom egyben „politikai belépőt” nyújtott ahhoz, hogy a Nemzeti Színház direktori pozíciójába kerüljön”. “Én abban hiszek, hogy a teljesítményemet ismerték el. Korábban Beregszászon, most Debrecenben sikerült olyan társulatot létrehozni, illetve olyan repertoárt kialakítani, amelyet nemcsak a helyi publikum értékel, hanem a nemzetközi színházi világ is – Párizstól Moszkváig. A Kossuth-díj pedig még komolyabb, művészileg még letisztultabb munkára kötelez. Ami nagyobb felelősség, és alkotói tehernek sem kevés. Persze az itteni agyonpolitizált közéletben a kitüntetéseket mindig „felhangok” kísérik, ám ezek kevésbé érdekelnek” – felelte a debreceni színház igazgatója.

 

vidkossOrbán Viktor, Schmitt Pál és Vidnyánszky Attila a Kossuth-díj átadáson

 

"Senkinek sem jó a lebegtetés"

 

A Nemzeti kapcsán megismételte, hogy az „érdekelne-e” felvetést nem tekinti konkrétumnak és a színház körüli játszma nem tiszta számára.  Ennyi cirkusz után szerinte jobb lenne megvárni, amíg lejár a mandátuma 2013-ban. De ha a politikai vezetés másként dönt, nagyon komolyan el kellene gondolkodnia az egészről. “Úgy gondolom: egy kultúrpolitikai vezetésnek illik pontosan fogalmaznia a szándékáról. Azt is jeleznie kellene, ha nem kíván változtatni. Senkinek sem jó a lebegtetés. Hasonló döntésképtelenség jellemző a színházi törvénnyel kapcsolatos problémák esetében is. Debreceni direktorként pedig a törvény hiányosságai most jobban foglalkoztatnak, mint a Nemzeti körüli szurkapiszka” – fogalmazott a rendező, aki maga is bírálta a Nemzetit a Heti Válaszban.

 

Problémás spirituális üzenetek

 

Szerinte „az intézmény nem tölti be azt a szerepet, amelyre hivatott”. “Nem sok produkciójukat láttam. Ugyanakkor az ott rendezők munkásságát elég jól ismerem. Viszont nem a színház gyakorlati működésével van gondom. Inkább a spirituális értelemben vett üzeneteit látom problémásnak. Ez a szellemiség már akkor világossá vált, amikor a Jég című darabot választották emblematikus nyitóelőadásuknak” – fejtette ki Vidnyánszky, aki szerint a Jég másfajta színházi szellemiséget képvisel, mint amit egy nemzeti színháznak kéne.

 

“A Nemzetinek a karakteres nemzeti értékekre kellene fókuszálnia, nem pedig az arctalan vagy marginális, hamis ideológiákra. Sosem gondolkodtam úgy, hogy az én ízlésem lenne az egyedül lehetséges értékválasztás. Ám egy értékvesztett társadalomnak, egy válságban lévő nemzetnek komoly szüksége van a teremtés irányába mutató tájékozódási pontokra. Az építő jellegű pozitív üzenetekre. Nem a destruktív „világképek” folyamatos reprodukciójára. Magyarán: szellemi-művészi értelemben az építkezésnek kellene dominálnia a Nemzetiben” – tette hozzá.

 

A népnevelésről

 

A 168 óra kommentárja szerint egy küldetéses népnevelőt idéznek Vidnyánszky szavai, és az olyan színházteremtőknek bizonyára felszaladna ettől a szemöldökük, mint Peter Brook, Ariane Mnouchkine vagy Eimuntas Nekrošius. “Az értékek torzulásának a jele, ha sértésnek gondoljuk, hogy valakinek küldetése van, s feladatának a népnevelést, a népművelést tartja. Egyébként ha ezt kritikának szánta is, valójában engem igazol, hogy éppen ezeket a rendezőket említette. Például Brooktól nemrég láttam Párizsban egy hittel teli, nosztalgikus Varázsfuvolát. Mnouchkine-nal pedig egy elmélyült, komoly beszélgetést folytattunk, miután megnéztem a gyönyörű, pátoszszal teli, új előadását. Szeretném elérni, hogy Magyarországra is meghívják a produkcióját. Nekrošiusnak különösen sokat köszönhetek, diákként ott ülhettem a próbáin. Rendezéseinek szomorúságát, „sikolyközeli” hangulatát a végén mindig átlengi valami nagyon emberi feloldás” – reagált a rendező, aki úgy látja, lényegi a különbség abban, hogy az alkotó a tébolyban elmerül, netán kultiválja azt, vagy pedig keresi a kiutat abból. "Az ő előadásaik végén sosem azt érzem, hogy az ember valami ördögi indíttatású, reménytelenül nyomorult lény lenne. Hanem a megtisztulásra, a teremtésre képes ember. Félreértés ne essék: a művészeteknek – természetesen – reflektálniuk kell a jelenre is. Pusztán azt kérdőjelezem meg: a Nemzeti Színháznak miért kell a végletesen szélsőséges, destruktív élethelyzeteket valamiféle közösségileg elfogadott „ethoszként” ábrázolnia" - mondja Vidnyánszky.

 

viddeszkVidnyánszky Attila

 

"A színházi törvény hazugságra ösztönöz"

 

A színházi törvényről is szót ejtett, ami szerinte hazugságokra ösztönzi a színházi szakma jelentős részét. “Az állami finanszírozás az önkormányzati támogatás függvénye. Ezért a fenntartó önkormányzatok színházi támogatás címszó alá vesznek – kényszerűen – olyan tételeket is, amelyek nem kapcsolódnak a színház tevékenységéhez, viszont így az állami hozzájárulást „felsrófolhatják”. A törvény más paragrafusai is hazugságra buzdítanak: nem a művészi értéket veszik alapul, hanem – például – a nézőszámot. Ésszerűbb lenne értékek mentén biztosítani a támogatást, különben a „rendszer” összeomlik” – magyarázza a debreceni színházvezető, aki elárulta, hogy kiszállt az Előadóművészeti Tanácsból, mert “semmire sem jutott a szakmai érvekkel”. “Eleinte Zsámbéki Gábornak is az volt a véleménye, hogy a színházi törvénnyel nem sikerült a minőségi szempontoknak érvényt szerezni. Később, valamilyen oknál fogva, mégis támogatta az elfogadását” - mondta.

 

"Ki kell billenteni a helyzetet"

 

A színházi törvény egyik „szellemi atyja” Megyeri László. Én két évet „birkóztam” vele a törvény koncepciója kapcsán – hiába. Őt a korábbi politikai kurzus kérte föl erre a munkára, amelynek végeredménye ez a torz törvény, amely egyetlen lényegi szakmai kérdésre sem adott igazi megoldást. Ehhez képest valamiért most is Megyeri László a főváros első számú színházi tanácsadója. Őrá hallgatnak. Pedig nem szabadna. De hogy konkrétumról is beszéljek: a jelenlegi törvény – például – nem védi a társulati struktúrát. Próbáltam ugyan ezt elérni, nem sikerült. Keserű elégtétel, hogy Csizmadia Tibor, a Színházi Társaság vezetője pár hete azzal hívott föl: a József Attila Színház kapcsán megkövethetne, amiért nem hallgatott az érveimre. Hiszen a politika most azt csinál a színházzal, amit akar. Annyi biztos: ami volt, azt ki kell billenteni az eddigi helyzetéből. S ennek kapcsán sem érdekel, ki milyen „oldalhoz” tartozik” – hangsúlyozta Vidnyánszky.

 

Maffiaszerű képletekről

 

Arról is beszélt, miért fogalmazott úgy nemrég, “a honi színházi életet „maffiaszerű képletek” jellemzik”. Ezzel egyfajta hierarchikus kapcsolatrendszerre és gondolkodásra utalt, hiszen azt tapasztalja, a szakmai iskolák és döntéshozó testületek szinte kizárólagos birtokosai ugyanabból a körből kerülnek ki, és ezt a rendszert szolgálja ki gyakorlatilag az egész magyar színházi kritika. A hozzájuk való viszony alapján ők döntik el, kik tagozódhatnak be alájuk, és nekik mi csurranjon-cseppenjen. “ Én kilógtam ebből a rendszerből, a magam határozott, sokszor vakmerő módján mentem előre. Azok közé sem voltam hajlandó beállni, akik – a legtöbb fővárosi és vidéki színháznál – elhitették, hogy nem lehet komolyabban szólni a publikumhoz. Ellenpélda rá a mi színházunk: a debreceni teátrum valójában – a közönséggel komoly szellemi dialógust folytatva, a világ „tébolyából” kiutat keresve – nemzeti színházként működik. A mi nézőszámunk is jelentősen növekszik, éves szinten százezer fölött jár. Közönségünk operát is nézhet, miközben a kísérletezésnek is helyet adunk. A produkciók mélyek, és pozitív az üzenetük. Büszke vagyok arra, hogy munkálkodásunk eredményeként másféle gondolatok is teret nyerhetnek” – teszi hozzá Vidnyánszky.

 

vidszinVidnyánszky Attila a debreceni szíházban

 

Miért ne?

 

Arra a kérdésre hiszi-e, hogy a fideszes hátszéllel pozícióba került direktorok megreformálják a színházi világot? -(például: Blaskó Balázs képes lesz olyan erős színházat csinálni Egerben, mint elődje, Csizmadia Tibor? Vagy Balázs Péter Szolnokon?) – azt válaszolta: “Miért ne kaphatnának ők is lehetőséget a bizonyításra?” Arról is beszámolt, hogy bár nincs ideje más teátrumokba járni, állítja, “akik most – mondjuk – a szolnoki produkciókat csípőből elutasítják, azok sem látták mindet, inkább előítéletekkel közelítenek hozzájuk” Szerinte az egész ügyet erősen túldimenzionálta a média. “Míg az előző kurzus politikai kinevezettjei kapcsán – jellemző módon – mindezt nem tekintette problémának. Én pedig hajlamos vagyok inkább azt védeni, akit támadnak” - nyilatkozta.