Minőség nélkül...

Az előadóművészeti törvény (a továbbiakban törvény) bevezetése óta eltelt időszakban elegendő tapasztalat gyűlt össze annak vizsgálatához és értékeléséhez, hogy az abban megfogalmazott finanszírozás mennyire felel meg a közösségi támogatási rendszerrel kapcsolatos igényeknek és követelményeknek.

1. Kritériumok


Ma a korszerű közösségi támogatási rendszerekkel kapcsolatban a következő elvárásokat fogalmazhatjuk meg (1):

•    legyen nyilvános: minden állampolgár könnyen és viszonylag kis költséggel hozzáférjen az adója felhasználását tartalmazó kimutatásokhoz;

•    legyen átlátható: minden állampolgár könnyen megértse, adóját mire használja fel az állam vagy az önkormányzat;

•    legyen kiszámítható: a támogatott intézmény paraméterei behelyettesítésével kiszámíthatja a várható közösségi támogatás nagyságát;

•    legalább középtávra legyen biztos: a támogatott intézmény működését legalább középtávra képes legyen megtervezni és megszervezni;

•    legyen teljeskörű, vonatkozzon minden közönségi színházra;

•    ösztönözzön a hatékony működésre, és

•    preferálja az intézményi alapfeladat minőségi ellátására.


A törvény a felsorolt hét kritérium közül egyedül a nyilvánosság követelményének felel meg annyiban, hogy az adófizető polgár könnyen megismerheti a törvény szövegét és a kapott támogatások nagyságát a kormány és a fenntartó önkormányzatok honlapjáról. (Ugyanakkor igény van arra, hogy az adófizető és a színházak menedzsmentje is ismerje a 2010-es fizető nézőszámokat, ám ez egyetlen honlapon sem jelenik meg.)

Az átláthatóság vágya azonban már nem teljesül. Nincs olyan honlap, amely egyszerűen és közérthetően megmutatná, hogy az Országgyűlés által megszavazott támogatások szétosztása a fizető nézők és a fenntartói támogatások arányában milyen számok alapján történik. Nem tudható meg az sem, hogy az Országgyűlés milyen kritériumok alapján dönt a teljes keretösszeg felosztásáról művészeti, illetve fenntartói ösztönző részhozzájárulásra.(2)

A kiszámíthatóság hiánya a törvény újabb súlyos hibája. Hiába törekszik egy színház és fenntartója, hogy a törvény finanszírozási kritériumainak minél jobban megfeleljen, nincs rá semmi garancia, hogy támogatása a befolyásolni képes feltételek növekedési arányában növekszik. Sőt arra sincs biztosíték, hogy egyáltalán növekedni fog. Az okok egyszerűek: egyrészt az állami támogatás nagysága, felosztási arányai az éves költségvetési törvény vitájában dőlnek el, másrészt pedig nem ismerjük a többi színház és fenntartó ugyanilyen mutatóit. (A fizető nézőszámot ismerhetjük, mivel az két évvel később fejti ki hatását, ám nem ismerjük a támogatás felosztási arányát, így tudásunkkal nem sokra megyünk.)

Fentiekkel már bizonyítottuk, hogy a támogatási rendszer nem biztonságos, mivel a fenntartói támogatások és az országgyűlési döntéssel meghozott központi támogatási arányok évről-évre ki nem számítható módon változhatnak, így nem tudhatja egyetlen érintett színház sem, hogy tavalyi sikeres stratégiája idén is ugyanolyan eredményes lesz-e.

A teljeskörűséget már többen is joggal kritizálták: nincs ésszerű magyarázat arra, hogy miért nem vonatkoznak a törvény bizonyos pontjai a központi (állami) színházakra.

A hatékonysági kritérium a saját bevételek növelését és a kiadások racionalizálást foglalja magában. A törvény szerint - a nettó jegybevétel 80%-ig igénybe vehető - adomány valóban arra ösztönzi a színházak menedzsmentjét, hogy növeljék nézőszámukat és jegybevételüket, ám e két ösztönző tényezőn kívül a támogatási rendszer semmiféle ösztönző vagy preferáló hatással nem bír.

A törvény legnagyobb hibája azonban az, hogy három kritérium figyelembevételével, közvetlenül határoz meg támogatási nagyságokat, elfeledkezve arról, hogy a támogatás - jelen esetben a színházak támogatása - csak közvetetten határozható meg a kiadások és a bevételek különbségeként.

2. A megvalósult törvény

A törvény, mivel 7 kritériumunk közül csak alig másfélnek felel meg, azt a hatását mutatta legerősebbnek, amelytől minden színházi közgazdász már a tervezet vitája során oly nagyon tartott: a szegény színházak még szegényebbek lettek, a gazdag színházak még gazdagabbak.(3)  Várható volt e hatás, mivel a központi támogatás elosztása két tényezőtől függ: a fenntartó önkormányzat gazdagságától és a színház fizető nézőinek számától. Ez utóbbi további három tényezőtől függ: a férőhelyek nagyságától, a játszott műfajtól és a közönség fizetőképességétől. E három tényezőből a színháztól független az első kettő; csakis a repertoár összetétele az, amit a színház menedzsmentje eldönthet. (Természetesen csak akkor, ha ezt alapító okirata megengedi.) Vagyis a központi támogatás nagyságára a színháznak csakis azzal tud pozitívan hatni, ha olyan darabokat játszik, amelynek nagy közönségsikere van.

Nem kell külön magyarázat annak megítéléséhez, hogy ugyanezt a hatás fejti ki a törvény másik nagy finanszírozási rendszere: a nettó jegybevétel 80%-a után kapható adomány.

Kinek kedvez tehát a törvény: vidéken a gazdag önkormányzatok által fenntartott színházaknak, a fővárosban pedig a nagy nézőterű, népszerű produkciókat játszó színházaknak. A zenés színházak egyébként is magas jegybevételét tovább növeli a művészeti ösztönző részhozzájárulás és a jegybevétel után igénybe vehető adomány.

Mindezt a törvény bevezetése óta eltelt másfél év egyértelműen bizonyítja. Eddig jól működő vidéki színházak kerültek a csőd szélére, miközben az eddig is gazdag fővárosi nagyszínházak kerültek fantasztikus anyagi helyzetbe a fizető nézőszám utáni művészeti ösztönző részhozzájárulás és a nettó jegybevétel utáni 80%-os adomány révén. (Itt hívom fel a figyelmet a törvényírók cinizmusára, akik művészeti-nek neveztek el olyan támogatást, amelynek semmi köze a művészethez!)

3. A változás iránya

Valószínű a törvényalkotók lustasága, sietsége és a nagy színházak lobbyereje volt a legfőbb oka annak, hogy a törvény csak két-három tényezőt vett figyelembe a sok-sok tényező közül. (Ezen lényegében nem változtat az sem, hogy a törvényhozó több tényező által is módosítja a fizető nézőszámot. Ennek hatása azonban elenyésző.) A teljesség igénye nélkül felsoroljuk azokat a legfontosabb szempontokat, amelyek meghatározzák egy színház kiadásának és bevételeinek nagyságát és rajta keresztül a színház támogatás-igényét:

  • a színházi közönség fizetőképessége: több tanulmány igazolja, hogy a gazdag régiókban az 1000 lakosra jutó színházlátogatások száma több mint kétszerese a szegény régiókénál;
  • a színház műszaki-technikai állapota: gyakorló színházi szakemberek bizonyítják, hogy e tényező nem csak a kiadások nagyságán, de a jegybevétel oldaláról is hatással van a színház támogatás-igényére;
  • a színház alapító okiratában előírt repertoár: mindenki előtt nyilvánvaló, hogy egy több műfajú vidéki színház üzemeltetése jóval drágább egy egytagozatú színház üzemeltetésénél;
  • a színház alapító okiratában meghatározott bemutatószám: egy vidéki színháznak jóval több bemutatót kell tartania egy évben ahhoz, hogy a szükséges előadás- nézőszámot és főként jegybevételt produkálja;
  • a saját díszletgyártó műhellyel, szabósággal rendelkező színház bizonyos bemutatószám esetén jelentős megtakarítás érhet el;
  • a beépítendő színpad nagysága a díszletköltségekben érezhetően kimutatható;
  • magától értetődik, hogy a színházi vezetés színvonala jelentős tényező egy színház kiadásai-bevételei meghatározása során.(4)


Fenti néhány tényező is elégségesen bizonyítja, hogy a törvény finanszírozási rendszere nem felel meg annak a feladatnak, amely a valóságra épülő, ugyanakkor esélyegyenlőséget is biztosító és az előzőekben felsorolt hét követelménynek is megfeleljen. Új rendszerre van tehát szükség, amely színházfajtánként különbözően határozná meg egyes színházak közösség által elismert kiadásit és a közösség által elvárt bevételeit, majd e kettő különbségeként a támogatást. Végre el kellene ismerni: nem lehet ugyanolyan érdekeltségben szabályozni egy vidéki nemzeti színház, egy vidéki prózai színház, egy fővárosi zenés színház és egy fővárosi művész színház vagy egy fővárosi bulvár színház finanszírozását. Lehet normatívákat használni, lehet a nélkül.

Mindenképpen nagy munka, de megúszni nem lehet

Sukoró, 2011. május


Dr. Venczel Sándor
Színházi közgazda

Jegyzetek:

[1] 2006 őszén az akkori fővárosi vezetés normatív támogatást akart bevezetni színházaiban. Ennek kritikájaként egy új normatív finanszírozásra tettem javaslatot, amely ma is olvasható a szinigazdasag.hu honlapon.

[2] 2008-ig a kulturális statisztikákban a színházak bevételei is szerepeltek. Azóta ez az adat már nem nyilvános. Hogy miért? Ki tudja!

[3] Hely-és időhiány miatt csak az I. és II. kategóriás színházak finanszírozási rendszerével foglalkozom, elismerve, hogy a többi kategória érdekeltsége is ugyanúgy megérdemelne egy külön tanulmányt.

[4] 1985-ben a Zsinórpadlás című első szinigazdasági tárgyú egyetemi doktori dolgozatban - számszerű példán át - Kaposvár példáján mutattam be e tétel igazságát.


A leadfotót szerző készítette egy budapesti színház folyosóján 2011. tavaszán.