Dilettánsok - Katona József Színház

A Katona nagy kedvenc, Flaubert már nem annyira - gondoltam utóbbin felülkerekedek, hiszen jó rendezésben, jó színészekkel minden megoldható. Hát, csalódnom kellett. Bevallom, fanyalogva még nem jöttem ki a Katonából, most igen. Mielőtt leültem megírni ezt a bejegyzést, még azon is elgondolkodtam, hogy elolvasom Flaubert Bouvard és Pécuchet könyvét, mielőtt véleményt mondok, de aztán mégis visszakanyarodtam: most a színdarabról kell írni, ami a fenti mű Forgách András-féle átdolgozása (hiszen az eredeti vázlatos és befejezetlen).


A beharangozóból annyit tudunk meg, hogy két párizsi írnok az 1830-as években vidékre költözve szoba- és "mindentudóssá" válva gazdálkodni, orvosolni, filozofálni kezd - a felvilágosodás eszméjétől hajtva. Ezzel párhuzamosan elrohan mellettük a francia történelem - az 1848-as forradalomtól császárságig. Mindez körítve a vidéki viszonyokkal, helyi emberekkel. A két oldal - városi "tudósok" és helyi "tótumfaktumok" kölcsönösen hülyének nézi egymást - a néző pedig mindannyiukat. Ebből akár jó is kerekedhetne.

De nem. Valahogy nem működik a dolog - a ritka kiszólásoktól eltekintve nincsenek viccek, a felismerhetetlenségig szétmaszkírozott és karikírozott figurák fél órát bírnak el, az arcunkba vágott aktuálpolitika pedig erőltetett. Az első felvonásban elnyújtva, ásítozva megismerjük a kis közösség tagjait – Bouvard (Máté Gábor) és Péchuchet (Elek Ferenc) a két írnokból lett tudós, a nagyhasú-pajeszos Nagy Ervint mint polgármestert, a "tudósok" birtokára éhes csúnya özvegyet (Ónodi Eszter), a Hitleri-mimikával megáldott idegbeteg és forradalmár tanítót (Dankó István) és a vöröshajú-buja grófot (Fekete Ernő). Nem sorolom tovább, igazából mérföldkövek nem születtek színészi teljesítmény terén - rutinból lenyomta mindenki a szerepét, talán Dankó István volt az, aki mindig jelen volt a színen, még a háttérben is. Ónodi Eszter özvegye kifejezetten irritált, vagy ez volt a rendezői utasítás vagy csak ripacskodásra futotta (amin meglepődnék).

A második felvonásra rossz szájízzel érkeztem, sajnos ez megmaradt. Elrohant mellettünk a francia történelem az 1848-as forradalomtól a kis Napóleon császárrá koronázásáig - közben Bouvard és Péchuchet a köztársaság és demokrácia híveiként követik az eseményeket. A nagyon kínos forradalmi jelenet (felfegyverzett, üvöltő alsóbb néposztályok) után talán a fodrásznál lévő jelenet hozott enyhülést (itt értesülhetünk az újabb történelmi változásokról, és a közösség tagjainak köpönyegforgatásával ezredjére szembesülhetünk), talán jobb lett volna efféle módon interpretálni a forradalmat is... Az aktuális hatalomhoz igazodó helyiek és a leköltözött párizsiak közti kontrasztot értjük, de nem jutunk előrébb, ha ezt többször is "megkapjuk". A darab végére főszereplőink kiábrándulnak a tudományból, könyvekből, én pedig igyekszem azért nem kiábrándulni a Katonából, egy rossz este még nem a világ vége. Picit még a díszletről - jegyzetekkel ellátott iskolai táblákkal teletömött színpadkép, ami jól nézett ki, de nem használták semmire. A maszkok, ruhák briliánsak voltak, de ez nem elég a boldogsághoz. A zene elütött a ruhák sugallta avíttságtól - nem véletlen, Yonderboi jó választás.

Igazából az előadás alapötlete nem rossz - de túl komolyra, túl sokatmondóra, túl összevisszára, túl parókaszagúra sikeredett. Az utolsó három perc pedig kifejezetten fájt.

Flaubert - Forgách: Dilettánsok (r. Ascher Tamás)