Ha a halat vízbe dobják- Interjú Szabó Mártával

Tanítónőnek készült, de végül arról győződött meg: a lényeg, hogy a munka örömöt okozzon. Pesten próbált szerencsét, küzdött, stúdiózott, remélte, hogy meglátják. „Elvitték” Nyíregyházára, de hat év után elvágyódott, majd a Bárkából is eljött. Szabadon úszik. Néha rákattan az arabra, az ingatlanozásra, vagy az origamira, de színész. Ezt tudja legbelül. Mint hal a vízben, úgy lubickol, ha jön egy szerep. Most már egy közösség is rátalálhatna... Szabó Mártával találkoztunk.

Egyszer mesélted, hogy 18 éves korodig kétszer jártál színházban. Mégis színésznek készültél.

 

Szabó Márta: Egészen hetedik osztályos koromig tanítónő akartam lenni. Leültettem a babáimat, mackóimat a heverőre, és leadtam nekik a napi anyagot. Ez a jó szokásom máig megmaradt, hogy ami tudást éppen beszerzek, azt egyből továbbadom, akár érdekli a másikat, akár nem. Az, hogy színésznő legyek, nem körvonalazódott ennyire bennem. Egyszerűen nem tudtam magam elképzelni egy olyan életben, amit magam körül láttam, hogy dolgozom, bevásárolok, hazamegyek... Gondoltam, én ebbe bele fogok unni, nekem olyan munkám legyen, ami örökké megmozgat, és boldoggá tesz, amibe nem szürkülök bele. Úgy képzeltem, hogy a munka ne munka legyen, hanem külön örömforrás...

 

Az előző Filmszemlén megkérdeztek a Beszélj hozzád sorozatban, a fiatalkori önmagadhoz kellett szólnod. Azt mondtad, „minden jól van úgy, ahogy van és legyen sokkal nagyobb önbizalmad”.

 

Szabó Márta: Túlérzékeny voltam és nehezen viseltem a kudarcokat. Gimnáziumban is jártam szavalóversenyekre, de nem ragyogtam ki úgy a karból, ahogy szerettem volna. A harmadik helyezést is kudarcnak könyveltem el. Biztos azt képzeltem, hogy ha megnyerem, az egyenes út a Színművészetire...

 

 

                                              
szólj hozzá: Beszélj hozzád! - Szabó Márta

 

Ennek megfelelően a középiskola után Budapestre jöttél.

 

Szabó Márta: A Szabadsághegyi Gyermekgyógyintézet ápolónőképzőt indított, amihez ösztöndíjat is adtak. Jelentkeztem rá, és felköltöztem. Közben hétvégenként jártam felvételi előkészítőre. Imádtam, hogy itt minden olyan színes, annyi mozi, színház van és a BKV-n lehet bámulni az embereket, őszintén szólva egyáltalán nem vágytam vissza vidékre. Ezt ma már máshogy gondolom. Nem feltétlenül a külső körülményektől függ, hogy ki hogy érzi magát a bőrében. Aztán pár év múlva elcsitult ez a vidék-utálat. Újra elkezdtem húslevest enni. Addig nem voltam hajlandó, mert folyton az otthoni hangulatot hozta vissza, azt ahogy ülök a konyhában édesanyámékkal, jó ebédhez szól a nóta, harangoznak, a kutyánk elkezd ugatni, a kakas kukorékol, turbékolnak a galambok, én meg nézek ki a fejemből. Ettől a nyugitól megőrültem.

 

Mikor kezdted el újra értékelni a nyugalmat?

 

Szabó Márta: Amikor a nyíregyházi társulathoz kerültem, újra lelassult minden. Az ottani hat évem azzal telt, hogy visszavágytam Pestre, nagyon hiányzott a baráti köröm. Aztán visszajöttem, és rájöttem, hogy ami volt, elmúlt, nem fogunk már nagy, közös albérletben lakni a barátokkal, szóval véget ért a lázas ifjúság. Tulajdonképpen a nyíregyházi évek után, egyszer csak visszavágyódtam, de hát ilyen az ember….

 

varva_trokanpeterrelTrokán Péterrel a Várva című darabban Nyíregyházán

 

Hogy kezdtél el színházban dolgozni?

 

Szabó Márta: Ápolónőként összebarátkoztam egy lánnyal, aki megbolondította az agyamat. Ráébresztett, hogy muszáj színház közelébe kerülnöm, ha ez az álmom. Akkor még nem tudtam, hogy léteznek stúdiók, így lettem kellékes a József Attila Színházban. Nagyon összetartott az ottani csapat, a műszak minden évad végén készített egy pamflettet a színészeknek. Én meg kihúztam magam belőle, mert nem akartam szerepelni, nem akartam, hogy tudják, milyen ambíciókat dédelgetek. A felvételi előtt kivettem egy hét betegszabadságot, turbánban és napszemüvegben jártam az utcán, nehogy valamelyik kollégám észrevegyen. Aztán lebuktam, mindjárt az első rosta után. Másnap bejött a színházba az új igazgató, Léner Péter és elkezdett érdeklődni, hogy ki az a kellékes lány, akivel a fia továbbjutott. A második forduló már nem volt ilyen sikeres, és tulajdonképpen ott halottam a stúdiózásról. Bejutottam a NemzetibeNagy Zoli volt a mesterségtanárom, aki meglátott bennem valamit. Ragaszkodott ahhoz, hogy fölvegyenek. Nagyon szép időszak volt, de aztán igazgatóváltás történt és a legtöbben átmentünk az Arany János Színház stúdiójába.

 

Hogy jutott pénzed a pesti életre?

 

Szabó Márta: Édesanyámék támogattak. Előadáspénzt is kaptunk. Akkoriban semmi nem került olyan sokba, mint ma. Egy albérlet havi kettőezer ötszáz forint volt, a kellékesi fizetésem meg tizenkétezer. Minden nap el tudtunk menni valahova bulizni. Cigiztünk, boroztunk, megváltottuk a világot, a főiskolásokkal jártunk mulatni. Fergeteges jókeddvel teltek ezek az idők. Az Aranyban pedig már kaptunk fizetést. Bekerültem Ruszt Tartuffe-rendezésébe, aztán a Karnyónéba. Akkor éltem a legjobban. Aztán az Arany János átalakult Új Színházzá. Már ötödik éve stúdióztam, ezért úgy döntöttem, hogy leszerződöm valahova.

 

haromnover Csehov: Három nővér című színművében Másaként Spolarics Andreával, Varga Gabriellával, Balázs Zoltánnal

 

 

Kecskemétre szerződtél segédszínésznek, de mielőtt elkezdted volna az évadot, Verebes István, akkor nyíregyházi igazgató, meglátott a Kis herceg című független előadásban, és hívott. Hat évet maradtál. Miért jöttél el végül?

 

Szabó Márta: Hívtak a Bárkára. Választhattam: vagy változtatok az életemen, vagy veszek egy házat Nyíregyházán. Végül úgy éreztem váltanom kell, magánéleti szempontból és szakmailag is. 

 

2001-ben a Bárkára szerződtél. Hogyan lett vége az ott töltött időszaknak?

 

Szabó Márta: Csányi János a harmadik évad után nem hosszabbította meg a szerződésemet. Megkérdeztem, mi az oka a döntésének, elhangzott három indok, amit igazán nevetségesnek találtam. Tulajdonképpen nem bántam, csak meglepett – igazából nem éreztem olyan jól magam. Nekem a Nyíregyházán töltött hat év meghatározó volt minden szempontból, ott tényleg csak a munkámmal kellett foglalkoznom és nagy szeretet vett körül. Valahogy nehezebben fogadtam el a változást, így nehezebben találtam a helyem. Azzal, hogy János elküldött a Bárkáról, igazából jót tett, mert szerettem volna menni. Azokat tudom megkeresni, akik ismerősök, akikkel már dolgoztunk együtt. Viszont ahhoz gyáva vagyok, hogy más rendezőket, igazgatókat hívogassak… azt sem tudom, hogy kezdjek bele. Bodó Viktorral is úgy sikerült találkoznom, hogy nem őt kerestem meg, hiába szerettem volna vele dolgozni, hanem Tasnádi Csabát – így kerültem bele az M vagy mégsem című előadásba.

 

Akkoriban mennyire érezted légüres térben magad?

 

Szabó Márta: Nagyon. Felhívtam néhány színházat, de a harmadik elutasítás után nem akartam több „nem”-et hallani.

 

mesteresmargarita
László Zsolt és Szabó Márta a Mester és Margaritában, a Nemzeti Színházban

 

Mielőtt Nyíregyházára mentél volna, Verebes közölte a társulattal, látott egy fantasztikus lányt, és mindenki felkötheti a gatyáját, ha megérkezel. Erről azt nyilatkoztad: “Éppen mert meg akartam felelni, egyáltalán nem tudtam megfelelni a nagy várakozásnak”. Mintha a bizonytalanság hosszú évekig kísért volna. Azt is említetted, hogy nem szeretsz improvizálni, mégis megtalált a Tünet Együttes, ahol erre szükség lehetett, akárcsak arra, hogy elengedd magad.

 

Szabó Márta: Ez egy folyamat volt: az, hogy nem tartoztam sehová, magával hozta, hogy keressem azokat az embereket, akikkel dolgozni szeretnék. Így jött elsőként a Viktor; kísérletezgettünk, improvizáltunk, irtóra élveztem. Akkor jutott eszembe, hogy jó volna olyan színházzal foglalkoznom, ahol nagyobb hangsúly van a mozgáson, és kevesebb a beszéden; amúgy is sok energiám van, a mozgás legalább leköti. Egyszer Lázár Katival Horvátországban nyaraltunk egy kempingben; véletlenül akkor voltak ott Gőz Istvánék is. Kati szólt, hogy a Pista valami mozgásos dolgot csinál. Akkor indult a Tünet Együttes – Pista mondta, hogy Szabó Réka tart workshopokat, ahová színészeket is vár. Elmentem hozzá, és közölte, egy következő projektben szívesen dolgozna velem. Ez volt az Alibi.

 

Még mindig játszol  a Tünet Együttessel, például Az élet értelmében.

 

Szabó Márta:  Szeretem, ami a Tünetnél van, de nekem szükségem van másmilyen munkákra is, úgy vagyok boldog. Izgalmas, hogy improvizálunk, hogy körénk épül a készülő előadás, de nagyon hiányoznak a megírt darabok, szerepek, hogy ne csak egyféle dolgot csináljak. Nem tudok annyira kreatív lenni, ha sokáig ugyanazt a típusú dolgot kell csinálnom... Egy kicsit abból is elég, hogy folyton magamról beszéljek, magamban vájkáljak.

 

alibi_szabomartaA Tünet Együttes Alibi című előadásában (fotó: Dusa Gábor)

 

Amikor nincs munkád, akkor különféle dolgokba vágsz bele. Például arabul tanulsz.

 

Szabó Márta:  Igen, ez Nyíregyháza előtt történt. A Bárka után, amikor semmi munkám nem akadt, elmentem ingatlanközvetítőnek tanulni. A tanfolyam végén felhívott Tasnádi Csaba, hogy Koltai M. Gábor rendezné a Kétfejű fenevadat, ráérek-e. Két nappal azelőtt, hogy levizsgáztam volna, igent mondtam a színháznak. Az ingatlanosoknak pedig jeleztem, hogy most egy kicsit elmegyek, másfél hónap múlva majd jövök. Aztán nem tértem vissza. Ha elkezdek játszani, azt érzem, beledobták a halat a vízbe, és lubickol. Onnan nézve teljesen értelmetlennek tűnt, hogy én egy ingatlanközvetítőnél üljek és telefonálgassak.

 

Miért maradt meg a bizonytalanság? A Bárka előtt azt nyilatkoztad, rájöttél, hogy mint hivatás nem biztos, hogy kielégít a színészet. Ez az oka?

 

Szabó Márta: Ha nem használnak, én meg nem vagyok annyira ügyes, hogy menedzseljem magam, akkor egy idő után feladom. Azt hiszem, az élet jelzi, hogy nem ez a dolgom. Nem tudom, milyen tudás van a birtokomban, ezért nem képviselem megfelelően magam. A második díjam után lett papírom a színészetről. Mi a biztosíték arra, hogy legközelebb jó leszek? Ilyenkor mindig vadul belekezdek valami újba. Idén ősztől megint ugyanezzel telt pár hónap, hogy mi a túrót is csináljak én negyven évesen, váltsak-e pályát, hiszen látszik, hogy nem megy. Ebből elegem van. Iyenkor gondolom, hogy mégis elmegyek cipésznek. Egy időben a madárházépítésre is rákattantam. Viszont az költséges. Sokat gondolkodom azon, hogy gyerekekkel foglalkozzak, nemcsak színjátszásra gondolok, hanem festenék, varrnék velük, bármit csinálnék, ami kreatív. Csak gőzöm sincs, hogy kezdjek bele. Várom, hogy belepottyanjak egy helyzetbe. Legutóbb az origamizásba ugrottam bele. Ezt legalább ki tudtam élni Bársony Juli egyik előadásában. Két hétig nem álltam fel az asztaltól, papírruhákat készítettem. El tudnám képzelni az életemet úgy, hogy ülök színes papírok között, és hajtogatok. De mindig bejön egy munka, és boldoggá tesz.

 

amarta_szeretlek

Szabó Márta a Szeret...lekben 

 

Például a Szeret...lek, amit Pelsőczy Réka rendezett főleg HoppArtosokkal. Ennek mi az oka?

 

Szabó Márta: Nem tudom, mitől jut az ember valakinek az eszébe. Mindenesetre nagyon örültem Réka hívásának. Valamennyire kommunikálni kell az embernek, megmutatni magát. A Szeret…lek-kel párhuzamosan csináltunk egy felvilágosító projektet is a MU Színház szervezésében, Fábián Gáborral. Iskolákba járunk vele. Az erőszakról szól – magunkról beszélünk, helyzetgyakorlatokat játszunk. Nincs jelmez, nincs kellék, állsz a partnerrel szemben, és különböző figurák bőrébe bújsz. Izgalmas munka volt, szeretem csinálni.

 

Mit szeretnél a jövőben?

 

Szabó Márta: Közösséghez tartozni, elszerződni egy társulathoz. Azért is volna jó, mert így egyszerűen nem érzem a saját színészi fejlődésemet. Az ember mindent elvállal, ami jön, ahelyett, hogy volna valaki, egy igazgató vagy rendező, aki tudja, hogy van egy adott típusú színésznője, és ennek fényében ad nekem feladatokat. Kisebbeket vagy nagyobbakat, az mindegy.

 

Ha valaki ismét úgy hívna, hogy a társulata felkötheti a gatyáját, attól nem görcsölnél be?

 

Szabó Márta: Nyíregyházán összenyomott ennek a mondatnak a súlya. Ott volt mögöttem egy csomó sikertelen felvételi, és ez volt az első elismerő szó, hát persze, hogy nem szárnyakat adott, hanem megijedtem. Most már mégiscsak húsz éve csinálom ezt, nyilván örülök, ha dicsérnek. Nem adom fel azért a reményt, hogy találkozom egy igazgatóval, egy társulattal, ahol ők is boldogok velem és szükség van rám.

 

Tóth Berta/ színház.hu