Mi is megbombáztuk Kaposvárt-Beszélgetés Tóth Elelonórával

Egerszegen a Reflex Csoportban játszott amatőrként, és érettségi után felvételizett a főiskolára, de második rostán kirúgták. Ő is kirúgta volna magát. Azután Kaposvárra ment, ahol még csoportos szereplőnek sem vették fel, úgyhogy kellékes lett. Tóth Eleonóra színésznővel folytatódik  a Kaposvár akkor és most interjúsorozat, Proics Lilla tollából.

 

- Próbáltam régebbi interjúkat keresni veled, de nem találtam.


Tóth Eleonóra: Nem szeretem az ilyesmit. Amit akarok, a színpadon úgyis elmondom.

 

- Pedig elég régóta itt vagy a színházban, és sok mindent elmondtál, eljátszottál már.


Tóth Eleonóra:  '77 óta, igen.

eleonoraGeorges Feydeu: Bolha a fülbe, 1997. r: Mohácsi János
fotó: Simara László 

- Azelőtt mit csináltál?


Tóth Eleonóra:  Egerszegen a Reflex Csoportban játszottam amatőrként, és érettségi után felvételiztem a főiskolára, de második rostán kirúgtak. Én is kirúgtam volna magamat. Azután jöttem ide Kaposvárra, de itt sem vettek fel csoportos szereplőnek, úgyhogy kellékes lettem. Fél év múlva már „csopi" voltam. Később aztán nem is bántam, hogy nem kerültem be a főiskolára, mert az nem lett volna nekem való, nem voltam ahhoz elég bátor vagy törekvő.

 

- Mi volt az első munkád?


Tóth Eleonóra:  Az Ivanov. Zsámbéki Gábor rendezte, és én tényleg dolgoztam abban, mert legalább egy mázsányi fakérget kellett ki-, és belapátolni. Tavasszal pedig már játszottam a Bűvös erdő-ben: Március voltam és Holló. Nagyon örültem, és azóta is boldogít a játék.

 

- Eleinte mennyire voltál ügyes?


Tóth Eleonóra:  Anyukám egyszer megnézett – egy ideig még jártunk vidékre vendégjátékra, így mentünk Zalaegerszegre is –, valami operettben voltam a tánckar tagja. Kérdeztem, milyen volt, mondta, nagyon tetszett neki. Kérdeztem, és én, mondta, hát, nem voltál rondább, mint a többi.

 

- Ha jól értem, volt valami, ami nagyon vonzott téged a színházhoz. Meg lehet mondani, micsoda?


marat_002Peter Weiss: Marat/Sade, 1981. r: Ács János


Tóth Eleonóra:  Az ember beleveti magát szenvedéllyel, vállalja az érzelmeit, gondolatait, persze néha koppan, de az is része az egésznek.

- Amikor idejöttél, akkor hogyan fogadott az a bizonyos Kaposvár jelenség?


Tóth Eleonóra: Mindenki nagyon barátságos volt, de nem mertem odaülni azokhoz az asztalokhoz, ahol a már híressé lett előadásokban ismertté vált színészek– Csákányi Eszter, Molnár Piroska, Pogány Judit, Koltai Róbert, Vajda László, Helyey László, Lázár Kati, Jordán Tamás, Lukács Andor, Rajhona Ádám, Olsavszky Éva, Kun Vilmos – szoktak ülni.

 

- És mikor mertél odaülni hozzájuk?


Tóth Eleonóra:  Tulajdonképpen nem volt rá idő, mert a felsoroltak nagy része a '77-'78-es évad végén szerződött fel Pestre, de nagyon segítőkészek és kedvesek voltak, úgyhogy tényleg csak egy kevés idő hiányzott már, hogy úgy érezzem, közéjük tartozom.

 

- Amikor csopiként játszani kezdtél, miben volt szükséged segítségre, milyen színházi tudásnak voltál híján?


Tóth Eleonóra:  Sok mindennek... ahogy most is. De én sosem így gondolok a színházra és magamra. Talán néhány dolog időközben rám ragadt, de biztosan csak azt tudom, hogy imádtam, ahogy most is imádom. Nekem a színház mindig mindennél fontosabb volt.

 

marat_001

Peter Weiss: Marat/Sade, 1981. r: Ács János


- Amikor nagyobb szerepeket kaptál, akkor nyilván örültél. Soha nem féltél?


Tóth Eleonóra:  Félni nem féltem, de rettenetesen izgultam, ami sajnos máig megvan.

 

- És amikor elment a színészek egy csoportja Zsámbéki Gáborral, akkor itt mi maradt?


Tóth Eleonóra:  Egy furcsa helyzet. Az egy törés volt. Néhányan pár évet még maradtak, és azután szerződtek fel Pestre, természetesen sokan jöttek is közben.

 

- Akkor került ide Mohácsi János is.


Tóth Eleonóra:  Igen, az alternatív – akkoriban így hívták – színházi világból, és csopi lett. Aztán persze nem sokáig ácsorgott tunikában alabárdosként, elindult a maga útján. Egyre több emberrel dolgozott. Akárki jött vagy ment, volt rossz vagy jó kedve, a társulattal egyet biztosan lehetett: dolgozni. Így aztán a Hogyan vagy partizán címmel előadott Bánk bán után (amit Mohácsi János rendezett) felpezsdült az élet, a stúdióban egymás után mutatkoztak be a társulat tagjai rendezőként is. Babarczy László tudta, hogyan lehet egy társulatot felrázni: aki akart, azt hagyta dolgozni, és sokan akartak. Hogy aztán ki, mit gondol erről, és milyen korszakokat tart számon, az nézőpont kérdése, engem nem különösen érdekel.

 

IMG_6783

Scheer Katalin: Nefelé, 2011. r: Kelemen József,
fotó: Memlaur Imre

 

- Mikor kerültél bele Mohácsi előadásba?


Tóth Eleonóra: Sokáig nem. Csak néztem, mert szerettem már a kezdetektől fogva.

 

- A Megbombáztuk Kaposvárt című előadásban már játszottál, azt tudom, mert annak egyik legemlékezetesebb momentuma volt, amikor elénekeltél egy dalt. Aki azt látta, nem felejti el soha. Gondolom te se.


Tóth Eleonóra:  Persze, hogy nem, nagyon szerettem.

 

- Sok nagyszerű előadás született itt – a közönségnek, és a színészeknek egyaránt rengeteg élményt adtak ezek a munkák. Aztán sok minden elromlott, ha jól tudom.


Tóth Eleonóra:  Babarczy László egy védőburkot épített körénk, amiben egy összetartó csapat épült. Voltak viták, de azok a színház tartozékai. Védőburok már nincs, de a társulatban most is van összetartás.

 


IMG_1886Csiky Gergely: A nagymama, 2010. r: Szikora János
fotó: Memlaur Imre

 

- És hogy viszonyultok az érkezőkhöz?


Tóth Eleonóra:  Általánosságban mondom, hogy senkitől nem esünk hasra, de ha valaki odateszi magát, annak értékeljük a munkáját. Azt hiszem, aki az utóbbi időben megfordult itt, végül úgy ment el, hogy jól érezte magát. Persze mindez idő kérdése is. Aki bele tud illeszkedni a szokásokba, amelyek még régről maradtak, hogy együtt dolgozunk – például egy csopi is ellentmondhatott Ascher Tamásnak, vagy bármelyik nagy rendezőnek, mert mindenki részt vett a munkában, nem parancsszóra ment a próba –, az jól tudja itt érezni magát.

Proics Lilla

 

csiky_400

A szerző, Proics Lilla a sorozatról

 

Először 1973-ban ültem a Csiky Gergely Színház nézőterén, aztán hónapokig fogdostam a fülem aggódva, hogy szamárrá válok, mint Pinokkió. Később már attól boldog voltam, hogy az osztálytársaimmal araszolok be a helyemre, a krémszínű oszlopokat titkon fogdosva: már tudtam, hogy a színház jó.

Gimnazistaként a Marat halála után másnap megvettem magamnak életem első színházjegyét, mert muszáj volt újranéznem. És nincs Mester és Margarita, Hamlet azóta, hogy ne jutna eszembe az első előadás (nézem az archívumot, ide még tényleg sok címet kellene írnom). Amikor pedig 1996-ban a kezembe került a színikritikusokat képző Hajónapló Műhely felhívása, akkor erőt vettem magamon, írtam egy kritikának szánt szöveget a Mohácsi János rendezte, és társulat játszotta Tom Paine-ről, mert megtalálni véltem a megoldást: így muszáj lesz színházba járnom, minden további ok megnevezése nélkül. Egy ideje pedig úgy csinálok, mint egy színikritikus – így itt és most a régi és új kaposvári színháziakkal beszélgetek.