A Magyar Teátrum lapszerkesztője: "Kell a vers, a szép szó"

"Megszületett a csoda, a kegyelmi állapot. Ledőltek a tér és az idő korlátai, és nem volt ott más csak a gyönyörű természetes környezet, a víz, én, a közönség, és a versek, …a víz fölött" - fogalmaz Józsa Mihály, a Magyar Teátrum országos színházi havilap lapszerkesztője, a Békés megyei Jókai Színház művészeti titkára, aki beszámolót írt a Szarvasi Vízi Színházban átélt versmondó élményeiről. Az alábbiakban ezt közöljük.

Józsa Mihály: 

Lesz esténként húsz-harminc ember – mondtuk Fekete Péterrel, a Békés Megyei Jókai Színház igazgatójával, amikor a Szarvasi Vízi Színház Vers a víz fölött című programját tervezgettük, és a felvetést rögtön meg is válaszoltuk: Nem baj, csak ne álljon üresen az új színház, minden este történjen valami.

Ezeket gondoltuk, hiszen ez a tapasztalat, kivéve, ha a bemutatandó költő, valamelyik „nagyágyú”, ráadásul személyesen is eljön. Különben egy-egy író-olvasó találkozón, felolvasóesten, a közel hetvenezres megyeszékhelyen is húsz-harminc néző a megszokott, és így volt ez húsz-harminc éve is. Kivétel ez alól szűkebb hazánkban eddig csak a Frankó produkciós iroda, Békéscsabai Irodalmi Estek rendezvénysorozata volt, ahol mindig vannak legalább hatvanan, és volt már kétszáz fölötti nézőszám is.

Józsa Mihály önálló estjének rövid változata

A díszlet is ennek megfelelően lett kitalálva: a nagy vízi színpadon kis pódium, vele szemben húsz-harminc szék, bensőségesebbé téve, világítással is leszűkítve az egyébként hatalmas amfiteátrum jellegű nézőteret. Aztán elkezdődött. Jöttek a szarvasiak, és rácáfoltak kishitű várakozásainkra. Jöttek, és pillanatok alatt elfoglalták a színpadra rakott székeket. Jöttek esténként legalább százan, de többször volt, hogy két-háromszázan is. Jöttek, és beültek az épített nézőtér ülőhelyeire, mintha valamelyik hétvégi, nagy zenés-színházi produkcióra, operettre, vagy koncertre érkeztek volna.

Kollégáimtól hallottam a híreket, hogy milyen sokan vannak, aztán az én estém előtt néhány nappal magam is átmentem Szarvasra terepszemlét tartani, akkor olyan százötvenen voltak. Kicsit elkezdtem izgulni, aztán ez a hátralévő napokban még fokozódott. Úgyhogy amikor egy július eleji hétvégén én következtem, már olyan lámpaláz vett rajtam erőt, mint talán még soha. Akkor – a vasárnap este, és a nagy meleg miatt – „csak” olyan százhúsz körül volt a nézőszám. Idősek és fiatalok, középkorúak és gyerekek. Gyerekek! Mit fognak ezek csinálni húsz perc József Attila istenes költészet után? Vagy alatt?! Hogy fogok egyrészt a szűk térnek megfelelő bensőségesebb hangütésben verseket mondani úgy, hogy közben a távolabb ülők figyelmét is lekössem, hiszen ők csak a nagyobb gesztusokat, arcjátékot láthatják, és a szemkontaktus hatása odáig már nem nagyon ér el, csak a hangerő. Ráadásul felolvasni, ami nem segíti a tekintetek találkozását.

Kell_a_vers

Aztán kimentem a színpadra, elkezdtem mondani József Attila Eszmélet című versét, és pillanatok alatt elszállt minden lámpalázam. A nézők, a szarvasiak segítettek. Olyan rezzenéstelen csöndben, és áhítattal hallgatták a költők gondolatait, amilyet ritkán tapasztalni. A gyerekek is moccanás nélkül ülték végig az egy órát. Megszületett a csoda, a kegyelmi állapot. Ledőltek a tér és az idő korlátai, és nem volt ott más csak a gyönyörű természetes környezet, a víz, én, a közönség, és a versek, …a víz fölött. Az egy óra sajnos nagyon gyorsan elröpült, pedig lett volna még mondanivalónk: nekem is, a költőknek is, és a közönségnek is. Hiszen, ha ők nem is beszéltek, mégis gondolatokat cseréltünk.

Be kellett fejezni, mert próba kezdődött a színpadon.

Köszönöm, köszönjük szarvasiak! Rácáfoltak József Attila egyik utolsó versének soraira: „Mert nem kell (mily sajnálatos!) // a háborúból visszamaradt // húszfillléres, a vashatos. // Sem a vasgyűrű, melybe vésve // a szép szó áll…”

Bebizonyították, hogy igenis kell a vers, a szép szó.