Színház a Tagankán - 94 éves Ljubimov

Szeptember 30-án lesz kilencven éves Jurij Petrovics Ljubimov orosz színházi rendező, a hírneves Taganka Színház alapítója és egykori vezetője. Cikkünkből kiderül milyen gondolatok foglalkoztatták a Taganka fénykorában, és hogy vált a színház a művészi szabadság, az útkeresés jelképévé Oroszországban.

KÖZELMÚLT

Jurij Ljubimov, a neki köszönhetően világhírű moszkvai Taganka színház igazgatója és főrendezője és a színház társulata között rég súlyos feszültségek voltak, de júliusban végleg összekülönböztek azon, hogy Ljubimov, és a mellette igazgató-helyettesként dolgozó magyar felesége, Katalin Ljubimova egy prágai vendégszereplésen vissza akarta tartani a színészek honoráriumát. Ljubimov felmondott, s bár az önkormányzat sokáig kapacitálta, ettől nem állt el.

Háromgarasos opera, Nemzeti Színház, 1. képen: Törőcsik Mari, Garas Dezső, 2.képen: Ujlaki Dénes, Ronyecz Mária, 3. képen: Udvaros Dorottya, 4. képen: Moór Mariann, Udvaros Dorottya

Magyarország és LJUBIMOV

Ljubimovot erős szálak kötik Magyarországhoz. A Taganka Színház 1976-ban a Hamlettel vendégszerepelt hazánkban először, Viszockijjal a címszerepben. A látogatás alatt Ljubimov beleszeretett tolmácsába, Koncz Katalinba, akit hamarosan feleségül is vett, Péter fiúk 1979-ben született. Ljubimovnak 1999-ben Göncz Árpád magyar állampolgárságot adományozott, emellett izraeli állampolgár is - az egykor állampolgárságától megfosztott rendezőnek így most három is van. 
1978-ban a Bűn és bűnhődést állította színpadra a Vígszínházban, a következő évben Szolnokon Trifonov Cseréjét, 1981-ben a Nemzeti Színházban dolgozott Törőcsik Marival és Garas Dezsővel a Háromgarasos operában, 1982-ben pedig az Erkel Színház játszotta Don Giovanniját. A Taganka 2001 márciusában a Petőfi Csarnokban játszott, Ljubimov rendezésében Peter Weiss Marat és Sade márki művét mutatták be hatalmas sikerrel. Nyolcvanötödik születésnapján Ljubimov megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetést.

SZÍNHÁZ A TAGANKÁN - Jurij Ljubimov írása:

Azt mondják, hogy egy színház arculatát mindenekelőtt műsorpolitikája határozza meg.

Mi nem akartunk új színházat alapítani, amikor a Vahtangov stúdióban elkezdtük a Jó embert keresünk próbáit – egyszerűen csak megállapodtunk ennél a darabnél, mert lehetőséget adott arra, hogy kifejezzük gondolatainkat az életről és – ami szintén nagyon fontos- a színházról. Ezek a gondolatok izgattak engem is, a tanítványaimat is. Így történt, hogy ez a darab lett színházunk kezdete. A jövőt illető gondolataink szorosan összefüggtek Brechttel. Vonz bennünket Brecht világnézetének abszolút tisztasága. Számomra világos: mit szeret, mit gyűlöl, és teljesen osztom az életről vallott véleményét, a színházhoz való viszonyát, vagyis egyetértek a brechti esztétikával. Létezik Shakespeare-színház, van Moliére-színház, van Brecht-színház is, eddig éppen csak hogy érintettük ezt a kincset.

Számomra az is fontos, hogy Brecht alighanem közel áll ahhoz a nézőhöz, ami számomra a legkedvesebb. A legjobb, a legérzékenyebb közönség, amellyel valaha találkoztam, Dubna városának fizikusai voltak. Még soha nem láttam, hogy nézők így reagáljanak egy előadás esztétikai momentumaira. A cselekmény fordulatainak brechti váratlansága, a színpadi beállítások rajza, a belső folyamatok kiélezettsége – pontos és közvetlen reakciót váltott ki. Amikor azután ezek a nézők az előadás után tartott ankétpn véleményt mondtak az előadásunkról, valamennyiünket elképesztett a fölszólalók hihetetlen jártassága az irodalom és a színház kérdéseiben. Olyan közönség volt ez, amely nem kevesebbet, de talán többet tudott a művészetről, mint mi. Ugyanez ismétlődött meg a Szemjonov akadémikus által vezetett Kémiai Intézetben. Ha tehát a színházi álmokhoz a néző problémája is hozzátartozik – én ilyen nézőről álmodom.

Brecht természetesen csak egyike szerzőinknek és nem határozhatja meg egész műsorpolitikánkat. Amint már mondtam, nem gondoltuk, hogy a Jó embert keresünk első előadás lesz a színház műsortervében. Most az a feladatunk, hogy tudatosan folytassuk ezt a sort – pozíciónk feladása nélkül.

Darabot választani egy olyan színház számára, amelyet csak az imént alapítottak, kétszeresen bonyolult és felelősségteljes dolog. Egy sor körülményt kell számításba venni, kezdve azon, hogy a volt stúdióhallgatók immár professzionális színészek, akik a főrendezőre már nem úgy tekintenek, mint pedagógusra, hanem mint olyan emberre, akitől művészi pályájuk függ. A felelősség minden tekintetben kétszeresére, háromszorosára nő.

Éppen ezért különösen szeretnénk, ha jó darab volna kezünkben. (A gondolat nem új, de kitérni előle lehetetlen.) Hogy a darabra úgy számíthassunk, mint a legjobb barátra. Nincs rosszabb, mint ha az ember lába alatt ingoványos, süppedős a talaj, ha lép, a lába beleradag. Az igazi alkotómunka akkor kezdődhet el, ha az ember a darabban áshat, majd ismét áshat, mind mélyebbre, miközben új és új rétegeket tár fel.

Véleményem szerint jobb, ha a rendezőt azért szidják, mert nem bányászta ki a darabban rejlő kincseket, azaz nem ásta be magát elég mélyre, mert ez jó lecke lesz neki a jövőben.

A drámaíróktól azt várnám, hogy műveikből érződjék az író álláspontjának egyértelmű tisztasága, nem kevésbé, mint Brechtnél, és ha szabad így mondanom – a világnézeti temperamentum.

John Reed Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvében is mindenekelőtt a szimpátia és a gyűlölet meghatározottsága vonzott bennünket. No meg az a lehetőség. Hogy ezen az anyagon folytathatjuk azokat a kísérleteket, amelyeket elkezdtünk a Jó embert keresünkben – megtalálni az utat a szintetikus színházhoz.

Magamról vallva, engem ezek a gondolatok régen foglalkoztatnak: szabadon, szervesen egyesíteni a színházat, a zenét, a pantomimet, az akrobatikát, stb. Ilyen kísérleteket már folytattam is a Vahtangov stúdióban, amikor a hallgatókkal olyan művek részletein dolgoztam, mint aTurbinék napjai, Svejk, a derék katona. A gondolatait az ember szavakkal fejezi ki, de – a testével is. A színház nem a vakok számára játszik. A színház nemcsak hallható művészet, hanem látható is. Egy színműben számomra nem csak az a fontos, hogy megtaláljam a gondolati igazságot, de az is, hogy megtaláljam a tisztán színházi, látványos kifejezési format. A Svejkben például nagyon érdekes volt, hogy a katonai drill idiotizmusát pantomimmel fejezzük ki. Ez nagyobb lehetőséget adott a tartalom kifejezésére, a nagyobb mérvű absztrahálásra.

Hozzám általában közel áll az éles, kifejező, határozott, absztrahált, groteszk művészet. Úgy vélem hasznos lenne tanulmányoznunk Chaplin fölfedezéseit (itt valóban fölfedezésekről beszélhetünk!), Vantangov, Mejerhold, Brecht fölfedezéseit. Olyan személyiségek ezek, akik szenvedélyesen vonzanak. (Előfordulhat ilyesmi is, nem?) Tervezzük Brecht Galileijének bemutatását is. Véleményem szerint ez a munka rákényszerít bennünket arra, hogy a legnagyobb figyelmet fordítsunk a belső, az eszmei, a gondolatiságot érintő kérdésekre. Gondolom, hogy az embernek (állampolgárnak, művésznek, tudósnak) az életről vallott fölfogása olyan probléma, amelyet a színésznek a legmélyebben át kell gondolnia, hogy úgy mondjam, át kell szűrnie magán.

Mindehhez még azt tehetem hozzá, hogy alkotó kapcsolatot létesítettünk több fiatal íróval, költővel, és prózaíróval, akiket szeretnénk becsalogatni a drámaírás erdejébe, így többek közt Voznyeszenszkijjel, Ahmadulinával. Más-másképpen, de mindegyik nagy érték számunkra.

Milyen színészekről álmodom? Az olyan színészekről, aki nálunk nevelkedik, a mi színházunkban. Helyesebben, boldog lennék, ha a mi színházunkról kiderülne, hogy képes komolyan színészeket nevelni. Azt szeretném, ha ezek a színészek nem úgy vélnék, hogy a színház művészete – azonos a valósággal, de tudnék, hogy ez csak másodlagos valami, amit még át kell értékelni, átgondolni, újjáteremteni, megalkotni. Szeretném, ha a színészekben megvolna az absztrahálás képessége, ha nem aprólékos köldöknézéssel foglalkoznának (erre sokakat Sztanyiszlavszkij módszerének helytelen értelmezése vitt rá), ha éles, feszült dialógusokat tudnának folytatni, ha úgy tudnának bánni a testükkel, mint a cirkuszi akrobaták és úgy tudnának bánni a beszéddel, mint… nem is tudom, ki.

Természetesen a társulatot nem egy év alatt kell kialakítani. Azt mondják, Tovsztonogov bevallotta, hogy a Barbárokhoz csak hat évvel a színházba való jövetele után tudott hozzányúlni. Ez nagyon is érthető. Különösen az olyan nehézségek közepette, amelyekkel meg kell küzdenünk a színészszerződtetések és elbocsátások területén. Ennek a kérdésnek a megoldatlansága fékezi a színházművészetünk fejlődését. Véleményem szerint ebben a kérdésben gyakorlatilag meg kell teremteni az egészséges versenyszellemet, akár a sportban. A szerződtetések és elbocsátások kérdésében, valamint általában a színészek színházi munkájának kérdésében azt hiszem az Olympiai Játékok jelszava kellene, hogy irányadó legyen: “nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel”.

Nem kevésbé bonyolult a műszakiak kérdése. Azt szeretném, ha a műszakiak miután beállították a díszleteket nem mennének azonnal rágyújtani közömbösen viseltetve minden egyéb iránt, jó lenne, ha itt is más légkör uralkodna, sokkal művészibb. Ha pedig a rendezésről álmodom szeretném, ha valósággá válna színházunkban az a vágyam, hogy nálunk rendezzenek olyan filmrendezők, mint Csuhraj, Huciev, hogy nálunk rendezzenek egy-egy előadást olyan színházi rendezők, mint Tofsztonogov és Efrosz. A művészek cseréje véleményem szerint nagyon fontos. Szeretném, ha közöttünk a nemes verseny szelleme uralkodnék, kölcsönös gazdagodásunkra, sőt, szeretném, ha mindig számítani tudnék a hozzám szellemileg közel álló emberek igazi művészi segítségére. Szeretném, ha ők nem örülnének az én bukásaimnak és szeretném, ha nekem éppen úgy fájna az ő bukásuk, mint a saját magamé.

LJUBIMOV RÖVID ÉLETRAJZA:

1917. szeptember 30-án született Jaroszlavlban. Gyermekkorától a színház varázsában élt, de a második világháború miatt hét évig csak a katonaság kultúrszázadáig jutott. Színészként a Vahtangov Színházban kezdett, ahol 1947-től rendezett is. Filmszerepei közül kiemelkedik a Színes filmnovellák, a Nappalok és éjszakák, a Három találkozás, a Jegor Bulicsov és a többiek. 1952-ben Állami Díjat kapott, a sztálini időszakban többször került ellentétbe a hivatalos kultúrpolitikával.
A hruscsovi olvadás korszakában, 1963-ban harmadévfolyamos hallgatóival színre vitte Bertolt Brecht Szecsuáni jólélek című darabját - ez volt a Taganka Színház első előadása, s ezzel kezdődött Ljubimov nemzetközi rendezői karrierje. A Taganka választás elé állította közönségét, a művészi szabadság, az útkeresés jelképévé vált. Máig műsoron vannak Ljubimov kiemelkedő munkái: a Karamazov testvérek, Anyegin, Faust, Zsivágó, Médea, Marat és Sade, Tartuffe és a Mester és Margarita. A Taganka fogadta be a legendás Vlagyimir Viszockijt, aki több mint húsz szerepet alakított itt és a színháznak élete végéig tagja maradt.
A hetvenes évek közepén jutott el először külföldre, első operaelőadását a milanói Scala színpadán rendezte, szenvedélyesen újító produkciói bejárták a világ nagy színpadait. A hatalommal időről időre meggyűlt a baja, mert tiltakozott a fojtogató cenzúra és a hivatal packázásai miatt. Nem egy külföldi rendezését meghiúsították, majd előadásait sem engedélyezték, végül 1983-ban - amikor éppen Londonban tartózkodott - egy nyilatkozata miatt megfosztották szovjet állampolgárságától.

Színházától majd tíz évig volt távol, ezalatt hatalmas sikerrel rendezett világszerte, így lett "száműzetése jótékonyság a világgal". Hazájába 1989-ben tért haza, a gorbacsovi peresztrojka idején, és állampolgárságát is visszakaphatta. Nyolcvanévesen, 1997-ben költözött haza Moszkvába s belekezdett a Taganka újraélesztésébe.

Forrás: Színház.hu, A színház ma (1970)