"Jó a százrétűben lenni" - Interjú Mucsi Zoltánnal

Interjút olvashatnak Mucsi Zoltánnal, aki a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést nyerte el a POSZT-on, majd a Színikritikusok Díjátadóján a Nehéz című darabban nyújtott alakításáért.


Volt olyan, hogy a pályád során azt érezted, valamire nem vagy méltó?

Mucsi Zoltán: Inkább olyasmi fordult elő velem, hogy éreztem, nem a méltóságomnak megfelelően működöm. Azt hiszem semmi sem jár alanyi jogon az embernek az életen kívül.

 

A legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést először a POSZT-on nyerted el a Nehézért, majd a Színikritikusok Díjátadóján. A gálán azt mondtad, gondoltál rá, hogy jó lenne megkapni, „a Keresztes Tomi, meg a Fekete Ernő majd úgyis megkapják jövőre”.

Mucsi Zoltán: Ezeknek a díjaknak az ember aznap örül. Boldoggá tesz, hogy bizonyos emberek elismerték a munkámat, de nem tulajdonítok ennek nagy jelentőséget. Az átadón viszont lényeges dolgot említett Törőcsik Mari. Elmondta, hogy rengeteg, nagyszerű lehetőséget kapott, de eggyel sem élt vissza. Ez elég fontos. Én sem éltem vissza a lehetőségekkel.

 

Azt nyilatkoztad, jó lenne, ha kézzelfogható eredménye is volna az elismeréseknek.

Mucsi Zoltán: Amikor a gálán, Csomós Miklóstól Zsámbéki Gábor átvette a Katona József Színház működtetéséért járó díjat, elhangzott, hogy a színház érték. Ahhoz, hogy kimagasló értékek létrejöhessenek, több gyengébb produkciónak is meg kell születnie. Ha ez nem így történne, akkor mindenki, még én is tudnék Mona Lisát festeni, éteri zenét szerezni. Ebben az esetben pedig a művészet olyan lenne, mint az evés, vagy a fejvakarás, ami az élet hozzátartozója, amire nem szokás rácsodálkozni. Tehát keletkeznek gyengébb művek, annak ellenére, hogy a készítők minden egyes alkalommal remekművet szeretnének alkotni, annak reményében, hogy másokat megérintenek vele. Ahhoz, hogy mestermunkákat mutathassanak be, támogatni kell a művészeket. Ez jutott eszembe, amikor a kézzelfogható eredményekről beszéltem. A kultúra támogatása most ijesztő mértékben csökkent. De én próbálok nyugodtan aludni, hiszen nagy szerencsénkre a képviselők fizetését még nem kellett csökkenteni egyharmaddal.

 

mucsi

Fotó: nol.hu

 

Ironikus humorral elűzöd a gondot... Ez jó módszer?

Mucsi Zoltán: Elsőrangú!

 

Bán János említette nekem, hogy az alkotó egy idő után óhatatlanul szembetalálkozik a kérdéssel, “tulajdonképpen miért is csinálom én ezt” – te is így vagy ezzel?

Mucsi Zoltán: Egyelőre hiszek abban, hogy van értelme a munkámnak, derűsebb napjaimban pedig még azt is hiszem, hogy fontos. A legnehezebb az, amikor az ember nagy lehetőséget kap, de kihagyja. Sok összetevője van annak, hogy a szerepformálás milyen eredménnyel jár, hogy mitől rögös az út. Előfordul, hogy semmi sem úgy alakul, mint ahogy kéne. Egyszerűen vannak olyan napjaink, amikor leejtjük a poharat, leesszük magunkat, lekéssük a buszt, és lekéssük a vonatot is. Az alkotóidőszak néha nagyon keserves, de ez nem nyafogás, hanem törvényszerűség. Néha az bánt, hogy látom, nem igazán fontos a kultúra, inkább olyan, mintha egy púp volna, amit legszívesebben levenne a hátáról a társadalom. Mondjuk a kultúra mindig is „szükséges rossznak” számított. Mielőtt elkezdtem volna színházzal foglalkozni, hírlapkézbesítőként dolgoztam, négy órás munkában kerestem 2800 forintot, ha egy picit többet hajtottam, 3200-at. A színházhoz, 2100 forintért vettek fel segédszínésznek, boldogan mentem, de az nem ért annyit, mint a kézbesítés. Nyilván fontosabb ügyet szolgál a hírvivő.

 

Ez mégsem lombozott le téged, bár a kezdetek kapcsán azt mondtad, tele voltál kételyekkel. Mikor múlik el a vágy az iránt, hogy visszaigazolást nyerj?

Mucsi Zoltán: A munka során nem múlik el, mert az a kétkedés időszaka. Ha nekilátunk egy előadásnak sorjáznak a kérdések: elég jó-e, elég fontos-e a téma, milyen lesz a produkció fogadtatása, milyen lesz maga a munka, mennyit ér? Egyfolytában méricskélünk. Én sokáig nem találtam a helyem, mivel nagyon messziről csöppentem a színházba. Nem tudom pontosan mikor, de a szorongás föloldódott bennem. Viszont bizonyos értelemben mindig kívülálló leszek, ami nem azt jelenti, hogy ha bemegyek a próbára, nem tudom megszólítani Pintér Bélát. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy bár évek óta a fővárosban élek, vidéki maradok egész életemben.

 

Milyen váltásokhoz kötöd a változásaidat?

Mucsi Zoltán: Váltás volt bemenni a színházba, váltás volt, amikor elkezdtem nagyobb szerepeket játszani, amikor eljöttem Szolnokról, amikor megcsináltuk a Szentiván-éji álmot, a három év szabadúszás, a Bárka megalakulása, szétesése, a Krétakör, a Krétakör megszűnése. Ezek a fordulópontok a pályámon. Most is egy kanyarban vagyok, épp elkényeztetnek, jó rendezőkkel hoz össze a sors.

 

A Bárka kapcsán úgy nyilatkoztál, mindent odaadtál volna érte. Most milyen helyet foglal el a szívedben?

Mucsi Zoltán: Hú, ez nehéz kérdés... Fájdalmas számomra az, ahogy a Bárka Színház sorsa alakult. Az emberben megmaradnak történetek, amelyek miatt növeszt egy kis páncélt a lelkére. Én már nem akarok nagyon szorosan kötődni csapathoz, érzelmileg csak az adott munkához szeretnék tapadni, amin dolgozom. Lehet, hogy ezt csak azért mondom magamnak, hogy bebiztosítsam magam arra az esetre, ha eltörnek a mostani szakmai kapcsolataim. Ez a felkészülésről szól, egyfajta lelki tréning. A Bárkáról és a Krétakörről bővebben csak akkor tudnék beszélni, ha kellőképpen felkészülnék rá, ezek a témák pontos megfogalmazást igényelnek.

 

A Nehéz kapcsán elmesélted, tulajdonképpen 32 évet vártál rá. A díjátadón úgy fogalmaztál „köszönöm Lázár Katinak, aki elviselt.... Mit kellett elviselnie?

Mucsi Zoltán: Lázár Kati különös helyzetben létezik a Nehézben, hiszen egy óra 15 percen keresztül ül és hallgatja azt a rengeteg mindent, amit elmondok. A próbafolyamat alatt ezek a szövegek botrányosan rosszul is elhangoztak, de ő ezt szeretettel tűrte. Teljesen félretette magát. Katitól arról tanultam, mit jelent az alázat és a másikra való odafigyelés. Erre szükség volt, ugyanis alapvetően türelmetlen ember vagyok. A nyugtalanság összes hozamát ismerem: az elkezdünk eszetlenül viselkedni, ordibálni és így tovább. A hangulatváltozások idején az ember nagyrészt magával elégedetlen és ezt kivetíti.

 

A türelmetlenség konfliktusokba kevert?

Mucsi Zoltán: Hajjaj! Már többször eszembe jutott a gondolat, hogy engem megevett a színház az elmúlt harminc év alatt, mert hagytam, hogy felzabáljon. Nagyon jó ott bent, a százrétűben lenni, engedni, hogy emésszen a színház, de időről időre az ember azt mondja, azért jó lenne kilépni.

 

Mikor mondja ezt az ember?

Mucsi Zoltán: Ha megtörténik egy bemutató, egyszerre születik és hal meg valami, egy másik út kezdődik, és ez némi ürességet hoz. Amikor egymás után három bemutatón vagy túl, szívesen elugranál félévre az egészből. Mondjuk az Őrségbe, vagy Kubába szivarozni, lábat lógatni a tengerparton, gyerekekkel fogócskázni.

 

Képes lennél kiszállni?

Mucsi Zoltán: Feltételezésem szerint igen, de egyszer ki kéne próbálni, mert ez egyelőre fikció. Lehet, hogy néha elég lenne egy szünet... Nyilván ezeket a szüneteket én nem hagyom magamnak.

 

Miért?

Mucsi Zoltán: Talán azért, mert a színház olyan, mint a cigaretta, egy idő után függőséget okoz. Erre néha figyelmezteti az embert a kora is. 54 évesen nagyon magabiztosnak kell lenni, hogy elhidd, több van előtted, mint mögötted. Mindenesetre, jó lenne kevésbé kelekótyán megoldani bizonyos helyzeteket, a következő 20 évben, mint az első 54-ben.

 

Mondasz példát?

Mucsi Zoltán: (Nevet.) Nem mondok példát.

 

A díjátadón a feleségednek is megköszönted, hogy elvisel. Olyan nehéz téged elviselni?

Mucsi Zoltán: (Nevet). Nem. Mindenesetre köszönettel és hálával tartozom neki, ha nincs mögöttem az a háttér, amit ő biztosít a négy gyerekkel, akkor minden másként alakul. Az évadjaim úgy telnek, hogy reggel kilenckor elmegyek és többnyire este, előadás után jutok haza, elmebeteg próbafolyamatok esetén még később. 26 évet nehéz egyeztetni. Kompromisszumokat kell kötni, el kell fogadni a másiknak az idióta részét, a gorilla részét, mert nem minden másodperc van szivárványból sűrítve.

 

A Kaisers TV Ungarn főpróbája előtt kértem a sajtóst, kérdezzen meg, hogy a reggeli interjúnkat átrakjuk-e másnapra. Timi azt válaszolt, ezt nem tudja tolmácsolni neked, mert már nagyon készülsz. Mi volt ennek az oka?

Mucsi Zoltán: Mielőtt elkezdtük volna próbálni a darabot a Béláékkal, a Jéggel jártunk Pilsenben, utána minden nap akadt egy előadás, vagy felújítópróba, ezért kicsit kicsúszott az idő a kezemből. Nem ott tartok, ahol szerintem tartanom kéne. De még nem volt bemutató, amikor azt éreztem volna, hogy felkészültem a játékra. Mindig úgy érzem, elképesztő jót tenne pár plusz nap vagy egy hét.

 

Ezt az érzést nem szoktad meg?

Mucsi Zoltán: Hát.., az embert úgy teremtették, hogy az ilyesmit nehezen szokja meg. Ennek a darabnak az útját felfokozott állapotok övezik, az elmúlt napokban háromtól éjfélig próbáltuk a Szkénében. Persze, még messze áll a tökéletességtől.

 

Hogy írható le a tökéletes előadás?

Mucsi Zoltán: Erre Bocsárdi László mondott egyszer egy szép példát: ha megtörténik a tökéletes előadás, akkor abban a pillanatban, amint vége eltűnik mindenki, a nézőktől kezdve a színészekig. Minek tovább maradni? De az úgynevezett tökéletességre harminc pályán töltött év után is ugyanannyi munka törekedni.

 

A Szkénében többet fogsz játszani, hiszen a Nézőművészeti Kft ide költözik. Székénézőművészeti fesztivállal indítotok. Miért alakult így?

Mucsi Zoltán: A Szkénével való találkozásnak az az oka, hogy nincs állandó helyünk, pénzünk is csak annyi, amennyi összejön a pályázatokból. Pintér Béláék hívtak minket, szívesen jövünk. Ők teremtettek itt egy közönséget, remélem, hogy egy részük ránk is kíváncsi, hogy mi is hozunk nézőt, hogy egy jó találkozóhely lesz a Szkéné. Mostantól egy kicsit azt érezhetjük, hogy ide hazajövünk.  

 

Ahogy tetszikre készültök, a Hopparttal, Koltai M. Gáborral, Gondnokra Szabó Mátéval...

Mucsi Zoltán: Már ismerjük a fiatalokat, szerettünk volna újra együtt dolgozni. A Hopparttal kifejezetten vágytunk egy közös munkára. Ezért megnyomtuk a gombot, bedobtunk egy százast, itt három cseresznye jött ki, ott meg kijött az Ahogy tetszik. Most meg örülünk ennek.

 

Tóth Berta / Színház.hu