"Nem adhatom a nevem" - Interjú Guelmino Sándorral a Magyar Színházról

"A Magyar Színház megszűnése a tét" - nyilatkozta nekünk Őze Áron, a Magyar Színház igazgatója, aki arról számolt be, hogy a csomag, amit a fenntartótól jelenleg kapnak nem lesz elegendő az évad kivitelezéséhez, az adósságok rendezéséhez és elmondta, hogy ő lehet az intézményben az utolsó igazgató. A Színház.hu most Guelmino Sándorral beszélgetett a helyzetről, aki lemondott a színház művészeti vezetéséről.

Mintha egy kicsit eleged lenne...

Guelmino Sándor: Néha előfordul, hogy az embernek elege lesz, ha rosszul megy egy próbafolyamat és reménytelennek látja a pályáját, de ami most történik a színházakban, a kultúrában, az egyszerűen perspektívátlan... A színészekkel folytatott beszélgetéseim során folyton kiderül, mindenki azon tűnődik, mit csinált a főiskola elvégzése előtt, amihez esetleg vissza tudna kanyarodni, vagy milyen vállalkozásba tudna fogni. Szörnyű, általános létbizonytalanság, pánik, vagy apátia uralkodik.

Újra felmerül benned, hogy jogász legyél?
Guelmino Sándor: (Nevet.) A vicc szintjén igen, de negyven évesen csak nem fogok gyakornokoskodni. Nem véletlenül hagytam ott a jogászkodást.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy az embernek folyamatosan foglalkoznia kell azzal, van-e még elég muníciója a pályához. Most, hogy a csőd szélére került a Magyar Színház mit válaszolsz erre a kérdésre?

Guelmino Sándor: Egy művészembernek folyamatosan meg kell kérdőjeleznie a gondolatait, a képességeit, aki teljesen elégedett, az magára zárhatja a koporsófedelet. Viszont, én pont az elmúlt egy évben kezdtem el igazán hinni, hogy van értelme az elkötelezettségemnek és annak, amit csinálok, olyan emberekkel, akiket korábban a szakma hajlamos volt lebecsülni, illetve olyan fiatalokkal, akik égnek a megmutatkozási vágytól. A „kemény mag” ráadásul hallatlanul tehetséges új színészekkel egészült ki tavaly. A lehető legnagyobb lendület tört meg, értelmetlenül, még mielőtt a csapat igazán kibontakozhatott volna, tehát alig maradt muníció.

guelminoGuelmino Sándor

Mielőtt kitérnénk arra, hogy mi történik a Magyar Színházban, a múltról faggatnálak, arról, mennyit változtatott a lehetőségeiden az, hogy művészeti vezető lettél, hogy igazgatóváltás történt?

Guelmino Sándor: Sokat változtatott. Nyilván nagy a különbség aközött, hogy az ember követ tör, mint beosztott rendező, vagy művészeti vezetőként az ő ízlése érvényesül. Amikor az Örkényből átmentem a Magyar Színházba, tudtam, hogy olyan helyre kerültem, amivel kapcsolatban rengeteg az előítélet, ahova nem járnak az újságírók, sem a szakma. Bár úgy éreztem magam, mintha a végeken lennék elásva, marha jó volt dolgozni, mert rátaláltam jónéhány értékes emberre, kialakult bennem a felelősségérzet irántuk. A munkát persze nem könnyítette meg, hogy többször elhalasztották az igazgatói pályázat kiírását, folyton csökkent a támogatás és hogy jöttek-mentek a pletykák arról, hogy meg akar szabadulni a minisztérium a színháztól, esetleg átadnák a fővárosnak. Amikor A szecsuáni jó embert rendeztem, azt hittük, a színház utolsó bemutatójára készülünk. Kétségbeesett helyzetünket és az én korlátaimat az is jelzi, hogy a Hullámtörést a vezetés rosszérzése dacára csináltam meg, sok ordítozás árán és hogy Csehov Három nővérével szerettem volna megmutatni, mire képes a társulat, de Iglódi István ezt nem engedte. Attól tartott, nem érdekelné a nézőket. Nehezemre esett megbirkózni a kérdéssel: hova jutottunk, ha a régi Nemzetiben már egy Csehovot sem lehet bemutatni. Nem értettem egyet azzal, hogy Pista úgy próbálta megtartani a közönséget, hogy egyre szórakoztatóbb irányba tolta a műsort. Folyamatosan azt éreztem, szélmalomharcot vívok, holott azért szerződtetett, mert tehetségesnek talált és a fiatalkori önmagára emlékeztettem. Sokszor vágta a fejemhez, hogy egy idő után muszáj lesz megtanulnom kompromisszumokat kötni, de ezt a gondolatot azóta sem tudom magamévá tenni, önfeladásra nem vagyok hajlandó.

Nem bántad meg, hogy eljöttél az Örkényből?

Guelmino Sándor: Nagyon élveztem a dramaturgi munkát, de az, hogy elkezdtem rendezni, idővel konfliktusokat okozott, hiszen Mácsai Pali hiányolta az állandó jelenlétemet. Úgy éreztem magam, mint az első szerelemnél, nem értettem, hol siklott félre a dolog, menteni akartam a kapcsolatot. De miután Béres Ilona -akivel a Piszkavasban dolgoztam- szólt Iglódinak, ő pedig hívott, kapva kaptam az alkalmon, annak dacára, hogy az Örkény és a Magyar Színház művészileg nem tartozott egy súlycsoportba. A Magyar Színházban azt érzékeltem, a színészeknek nagy szükségük van rám, elindultam egy másik úton.

Ennek egy állomása volt, hogy Anger Zsolttal pályáztatok a szolnoki színházra.

Guelmino Sándor: Ez azért történt, mert Zsoltival szakmai rokonságot véltünk egymás közt felfedezni. Engem pedig mindig foglalkoztatott, hogy lehetne összeterelni azokat az embereket, akikkel közös nyelvet beszélünk. A Magyar Színházban is erre tettünk kísérletet az elmúlt egy évben. A programunkban az is szerepelt, hogy egy pár fős rendezői magot kialakítunk. Ha most nincs a megtorpanás, ez sikerült volna, hiszen aki jött és dolgozott a színészekkel, jól érezte magát. Miután jött hozzánk Göttinger Pál, Pelsőczy Réka, Novák Eszter, Koltai M. Gábor a következő naptári évben pedig érkezett volna még Alföldi, Szőcs Artúr, Rudolf Péter...  Akik jártak már nálunk, új közönséget és a szakmát is vonzották.

Az Áron a múltkor beszélt arról, hogy a Magyar Színház szellemiségét a múltja is meghatározza és a folytonosságot próbáljátok biztosítani. Te is így látod?

Guelmino Sándor: Nyilván én a múltra másképp tekintek, mint Áron, aki akkor került a színházba, amikor még éltek, aktívak voltak a nagy öregek. Számomra is hihetetlen, hogy a mai napig hatalmas színészekkel találkozhatok a Magyar Színházban, ha velük beszélgetek, egy régi kor erejét is érzem. De én már ebből a múltból elsősorban a múltsiratást láttam, ami a színház elmúlt 10 évét jellemezte. A Nemzeti Színházból való átalakulást sokan úgy élték meg, akár a trianoni döntést. Mindig úgy gondoltam, hogy a színháznak (is) ezen túl kellene már lépnie. A folytonosság számomra nem a tradíciókba való belemerevedést jelenti, hanem a szellemi frissesség megőrzését. Egyébként erre az idősebb kollegák is törekednek. Szélyes Imre például teljesen lenyűgözött a nyitottságával a Hullámtörés próbafolyamata alatt. Amikor Áron a folytonosságot említette, valószínűleg arra is gondolt, hogy továbbra is népszínházi funkciókat szerettük volna ellátni. De mi olyan népszínházban gondolkodtunk, ami művészszínházi igényességgel valósít meg különféle műfajokban előadásokat, gatyaletolás és ripacskodás nélkül, miközben tudomásul veszi, hogy elsősorban a zenések és a vígjátékok töltik meg a hatalmas nézőteret. Múlt időben beszélek, hiszen az a koncepció, amit közel két éve megfogalmaztam a pályázatunkban, amihez szerződtettünk harcostársakat, ellehetetlenült.

Te pedig úgy döntöttél, lemondasz a művészeti igazgatásról.

Guelmino Sándor: Ennek az az oka, hogy a pénztelenség, a zárolások és a megkurtított költségvetés miatt elkezdtünk olyan kompromisszumokat megkötni, amelyekkel eddig sem tudtam egyetérteni, a továbbiakban pedig végképp nem tudom adni a nevem olyasmihez, ami teljesen ellentétes azzal, amire vállalkoztunk, amire pályáztunk. A színház fennmaradását már nem csak az anyagiak veszélyeztetik. Áron az ésszerűnek mondható megszorítások után rákényszerült arra is, hogy föláldozza a sajtósunkat, a grafikusukunkat, az arculattervezőnket, majd fölállt a szervezés is. Ez hozzájárult ahhoz, hogy drasztikusan csökkent a nézőszám. Ez pedig a 22-es csapdája. A jegybevétel-kiesés tetézi az anyagi gondokat. A színészek hangulatát sem javítja, ha azt látják, kiteszik a lelküket, mégis maroknyi ember kíváncsi csak rájuk. Én pedig akkor határoztam el végleg, hogy lemondok a művészeti vezetésről, amikor Áron úgy döntött, törli a december utáni bemutatókat (Parti Nagy Lajos és Bíró Kriszta társulatunk számára írott darabjait, illetve a Rokonokat és A salemi boszorkányokat), a fennmaradás érdekében pedig felmerült a gyökeres irányváltás ötlete. Egyszerűen nem tudom megtagadni azt, amit eddig képviseltünk.

Gondoltál arra, hogy az egészből kiszállsz?

Guelmino Sándor: Igen, egy pillanatra felvetődött bennem, hogy elmegyek a színházból, hiszen most valóban a színház lényege, a művészeti szempontok az utolsók, de nem akartam cserben hagyni a társaimat. Maradok rendezőként, amíg maradhatok, vagy amíg megvan a színházunk. Noha a döntésemmel egzisztenciális válságba sodortam magam, muszáj volt lépnem.

Az Áron említette, hogy két hónapot kapott arra, hogy egy komoly anyagot letegyen az asztalra a fenntartó elé, amelyben felvázolja a konszolidálási tervet. Te pedig azt mondod, felmerült a gyökeres irányváltás ötlete, amivel nem értesz egyet. Ezek szerint a tervezésben nem működtök együtt?

Guelmino Sándor: Nem, én védeném azt az irányvonalat, azt az igényességet, amit kialakítottunk. Ezt tartom értékesnek, ebben tudok gondolkodni, hinni. Ha a fenntartó ezt nem támogatja, azt döntse el ő. Ha Áron megpróbál másban is gondolkodni, annak az az oka, hogy mindenképpen szeretné megmenteni a színházat. Hamarosan ki fog derülni, hogy sikerül-e.

Mi lenne a megoldás a helyzetre?

Guelmino Sándor: Segített volna, ha a minisztérium a hatékonyabb működés érdekében támogatja a közalkalmazotti struktúra átrendezését. Mivel nem tette, most is hurcolunk olyan embereket, akikre nincs szükség, fizetjük a bérüket, mert nincs pénz a végkielégítésre. A leépüléshez némiképp az is hozzájárult, hogy a gazdasági vezetésünk nem ismerte fel a reklámok jelentőségét, ráadásul a bérelt körúti szervezési irodát meg kellett szüntetni, a tulajdonos kávézót nyitott a helyén. Ha egy taxis nem tudja merre található a Magyar Színház, az egy intő jel és ezt sokszor tapasztaltam. Problémát okoz az is, hogy még mindig az elavult alapítóokirat szerint működünk, annak értelmében pedig hivatalosan műsorfüzetet sem adhatunk el.

Mibe kerülne az alapítóokiraton változtatni?

Guelmino Sándor: Feltételezem, néhány aláírásba. Egyébként nem gondolom, hogy a szándék hiányzik, csak lassan őrölnek, ami nekünk az életünkbe kerülhet. Ugyanis rengeteg ötlet született arra, hogy lehetne pénzt behozni a színházba, de egyszerűen jogi akadályokba ütközünk. Hasznot hozhatna a díszletépítő műhelyünk, a fodrásztár, a jelmezkészítő műhely, de gyakorlatilag nem tehetünk semmit. A gazdasági vezetés eljutott oda, hogy csak megszorításokban tud gondolkodni. Ezért az idei évadot körülbelül négyszer kellett áttervezni, pedig az eredetileg is alacsony, és aztán eltörölt 30 milliós keretbe 7 bemutatót tudtam volna belesűríteni. A nyáron elkezdtünk a csodában bízni, azaz a szponzorokban és akkor Áron megkért, hogy állítsam össze a szereposztásokat. Egész nyáron át, különböző embereket hitegettem azzal, hogy lesz munkájuk, de az utolsó pillanatban kiderült, a szavam semmit sem ér. A vendégművészek, akiket hívtunk, már befizették az áfát, de a fizetésük halasztódik. A társulatnak is adósai vagyunk: azzal az ígérettel szerződtettük a Magyar Színházba Györgyi Annától kezdve Pál Andrison át Horváth Lajos Ottóig sokakat, hogy végre olyan helyet találnak, ahol sok jó ember, értelmes munkát fog végezni. Ehhez képest most ott tartunk: lehet, hogy a fizetésüket is veszélybe került. Felelősséget érzek irántuk.

A legrosszabb forgatókönyv szerint, a közeljövőben talán több, mint két társulatnyi embert kéne elhelyezni a szakmában, nem számolva az idén végzős osztályokat.

Guelmino Sándor: Igen...

Szerinted lesz útjuk, ha menni kell?

Guelmino Sándor: A távozó egri színészeket még sikerült valahogy szétszórni az országban, de ebben a helyzetben már nem biztos, hogy mindenkinek lesz útja. Ahogy arra utaltál, ez a pusztulási folyamat nem áll meg a Magyar Színháznál. Ebben a helyzetben, látva a félelmet, az elkeseredést, talán jobb lenne, ha minél hamarabb közölnék velünk, ha vége a történetnek, ha életmentő gyógyszerre nincs pénz vagy akarat, akkor az agóniánál jobb a halál.

Te mit látsz a jövődben?

Guelmino Sándor: A szüleim a délszláv háború miatt kényszerültek hazát és hivatást váltani, ha minden kötél szakad, nekem se fog leesni a karikagyűrű az ujjamról, ha ezt meg kell tennem. De erre csak végső elkeseredésemben lennék képes: nehéz feladni mindazt, amit eddig csináltál, amiről álmodtál. És hát ideköt a nyelv, a barátaim, a családom, minden. Ugyanakkor tény, hogy miután mindent a Magyar Színházra tettem fel, most légüres térben vagyok. Valamelyik nap Székesfehérváron jártam egy bemutatón. Galambos Péter rendezte Israela Margalit Trió-ját, ami Péter nagy visszatérése. Egy kutyanehéz életszakasz után felállt és arról csinált egy darabot, hogy minden szenvedés közepette egyedül az alkotásnak van értelme, a belső késztetéseinkre kell koncentrálnunk. Lehet, hogy hülyén hangzik amit mondok, de az előadás szép lassan visszaadta a hitemet, legalább egy estére.

Tóth Berta/ színház.hu

Kapcsolódó anyag:

'A Magyar Színház megszűnése a tét' - Interjú Őze Áronnal

Tavasszal 77 millió forintos zárolásról, a színházi konstrukció racionalizálásáról, örökölt adósságokról számolt be Őze Áron, a Magyar Színház igazgatója. Csonka évadot hírdetett, mégis kilenc bemutatót tartottak, új utakra léptek. Most azonban tarthatatlanná vált a helyzetük. "A létjogosultságunkért kell megharcolnunk" - mondja a direktor, akivel a csődközeli állapotról, a szakma széttagoltságáról és a mennyországról beszélgettünk. »