Gyõzelem - Tolnay Klárira emlékezünk

1998. október 27.-én halt meg Tolnay Klári, aki előtt Huszti Péter írásával tisztelgünk. "A márciusi szikrázó napsütésben hirtelen ömleni kezdett a hó. Be lepte a virágokat, kandelábereket, koszorúkat, kopaszodó fejünket. Álltunk a tömegben egymás mellett, Klári, Ildikó, Imre és én. Mensáros Lacit temettük. A ravatalhoz léptem és elmondtam a búcsúbeszédemet az arcomba vágódó hóesésben. Ahogy visszaléptem, Klári megfogta a kabátom ujját, közelebb húzott magához, és a fülembe súgta: – Az enyémen is te beszélj! Megígéred?"

kiralyasszonyGábor Miklós; Tolnay Klári, Királyasszony lovagja

A különös kérést – már parancsként – a másnap délelõtti próbán is megismételte. Akkor azzal az idétlenséggel hárítottam el – bár, ha a fiatalon elvesztett pályatársaimra, barátaimra gondolok, volt némi alapja –, „Klárikám, inkább te beszélj majd az én temetésemen! De szépen, felkészülve, ne csak úgy összecsapva.” Valami jó szaftos választ vártam, valami olyan új „tolnaykláris” disznóságot, de megdöbbenésemre õ komolyan ezt mondta: – Dehogy beszélek! Utálok temetéseken beszélni. Sorsom különös vargabetűi folytán már a negyedik október talál Amerikában. Negyedik éve vezetek workshopokat a knoxville-i egyetem színházi tanszékén, mint vendégtanár. Szeretem fiatal színész barátaimat, akik már néhány éve elvégezték az egyetemet, és játszottak Amerika különbözõ színházaiban, most azonban újra visszajöttek hallgatónak.

tolnay3Tolnay Klári; Dajka Margit

A tavalyi Shakespeare-kurzus után ebben az évben magyar drámákon dolgozunk. Ennél számomra nincs izgalmasabb. Madáchot, Molnárt, Örkényt, Görgeyt, Pilinszkyt tanítani – szívügyeimet, remek angol–amerikai fordításban! A próbák során természetesen a magyar történelemrõl is beszélgetünk. Igyekszem megértetni, megszerettetni ezt a csak ránk jellemzõ furcsa humort, fájdalmat, keserûséget, iróniát. Egy kicsit már itthon vagyok Knoxville-ben.

Ma éppen szabadnap van, nemzeti ünnep, Halloween. Titokzatos ünnep ez, legalábbis nekem. Otthon most a halottak napjára készülnek, a temetõk körül csúcsforgalom, tengernyi krizantém, gyertyák, mécsesek, meghitt, szomorú hangulat. Itt meg hetek óta áll a bál, erre a furcsa ünnepre készülnek izgatottan. Óriási a készülõdés. A boltok megtelnek félelmetes álarcokkal, rémekkel, vérszívó mûfogakkal, lemosható mûvérrel, Drakulák tömegével, Lugosi Béla gyilkos mosolyú gumiálarcával és mindenféle szörnnyel és szörnyellával, amivel ijesztgetni lehet, és némi ajándékot kicsikarni a rémüldözõ felnõttekbõl. Bálok, bulik szerte a városban. Az egyetem egyébként sótlan, kövérkés adminisztrációs hölgyei is boszorkánynak öltöznek, hajukat zöldre, kékre, pirosra festik az esti halloweeni partira. Félelmetes zene, mindenütt gyertyák lobognak, belülrõl kivilágított tökkoponyák hintáznak a drótokon. Evés-ivás, mulatás. Az esti menü sztárja természetesen a tök. Sütve, fõzve, párolva, cukrozva, sózva. Tökleves, töksült, tökpuding, töktorta, és közben huhogás, sikítás, visítás. Mulatva retteg Amerika.

tolnay41972, Sirály, Tolnay Klári; Schütz Ila

A parti közepén halkan lelépek. Jólesik hazatérni a kényelmes professzori lakásba. A csöndbe egyszer csak belehasít a telefon. Pestrõl Ildikó megtört hangja:

– Meghalt Tolnay Klári!

Hát persze, tudtam, hogy egyszer ez elhangzik. Mint ahogy innen, távolról félve veszem fel a kagylót, ha édesanyámat hívom, aki lassan kilencvenéves; de minden alkalommal félek, ha az „otthonnal” beszélek. Mi lehet most ott, az óceánon túl? És mit tudok tenni innen, ha baj van?

Még beszélgettünk sokáig, szomorúan, hallgattunk is, aztán letettük a kagylót. Egyedül maradtam. Kint az utcán áll a bál, a Halloween. Fanyar, furcsa, szarkasztikus, disszonáns bál. Az „öreg” Tolnay Klárihoz való. Élvezné, mondom magamban. De hát nincs többé.

Másnap az egyetem tanári szobájában – meggyötört arcomat látva – amerikai barátaim kérdezik, mi történt. Elmondom. Közülük néhányan látták Klárit színpadon több szerepben is, sõt, be is mutattam õket neki.

– Meghalt a Tolnay Klári? Hogy? Hány éves volt?

– Nyolcvannégy – mondom. – Három napja még játszott, és éjszaka álmában meghalt.

– Gyõzelem! – mondta nagyszerû Tom barátom, és öklével a levegõbe ütött. – Gyõzelem! Megérdemelte! Nagyszerû volt!

Este, amikor hazaérek, ismét csöng a telefon, Ildikó, Imre a vonalban, hogyan tovább? A temetés. Neked kell beszélned! Tudom. Otthon megígértem Klárinak. Ott leszek. Azután kiderül, hogy Klári családjának kérésére elõbbre kell hozni a temetés idõpontját. Nem érhetek haza. A kurzust be kell fejezni. Ez is Amerika. De Klári tudja ezt. Õ ezt érti. Még egy hétig tanítok az egyetemen. Az éjszakák itt is csendesek, sokat töprengek a múltról, jelenrõl, jövõrõl. Mondják, a távolságnak megszépítõ ereje van. Engem inkább önvizsgálatra késztet. Meg aztán itt van az ígéret, amelyet Mensáros Laci temetésén tettem. Hát akkor legalább itt, magamnak szólnom kell néhány szót. Megígértem Klárinak. Hol is kezdjem?

tolnay5Huszti Péter; Pécsi Sándor; Tolnay Klári

Nagyon régen, negyedéves fõiskolás voltam, amikor Pártos Géza kiválasztott az Egy hónap falun fiatal házitanítójának a szerepére. A darab olvasópróbájára személyesen a tanár úr vezetett be. Megállt velem az ajtóban. A hatalmas asztal körül már ott ültek, cigarettáztak, duruzsoltak vagy keresztrejtvényt fejtettek a Madách Színház „nagyágyúi”. Tolnay Klári, Mensáros László, Domján Edit, Avar István, Horváth Jenõ, Ilosvay Kati, Szénási Ernõ, Soltész Anni és még néhányan.

Pártos tanár úr csendet kért, drámai szünetet tartott, majd rémületemre valami ilyesmit mondott:

– Bemutatok nektek egy nagyszerû fõiskolást, õ a jövõ nagy reménysége.

Eddig nem nagyon figyeltek a pici emberre, most azonban csend lett. Vészjósló csend. A nagyok lassan felnéztek, volt, aki föltette a pápaszemét, némán végigmértek. Szinte éreztem, ahogy a röntgenszemek átvilágítanak, s ezzel együtt szép lassan süllyedni kezdett alattam a tanácsterem padlója. A tanár úr pedig, mint aki jól végezte dolgát, és mindent megtett a jó próbahangulatért, maga mellé ültetett, és elkezdõdött a próba. Én alig hallottam valamit a darabból, végig az járt a fejemben, hogy ezen a délelõttön, még mielõtt elkezdõdött volna, már véget is ért a színészi pályám. De mégsem így történt. Sõt, a gyilkos szemekkel vizslató „nagyágyúkkal” az évek, évtizedek alatt igazi barátságba kerültem. Klárival is, mindjárt a kezdet kezdetén, naponta összehoztak a próbák, elõadások, szerepek, forgatások. A Turgenyev-darabban még egy elkésett szerelem izzott fel köztünk, a szépséges földbirtokosnõ menekülõ, kapkodó, hamvába holt szerelme a birtokra került fiatal házitanító iránt, aki persze ebbõl szinte semmit nem vett észre. Azután az elkövetkezõ évadokban az anyám lett. Hosszú éveken át szinte minden darabban. Gyûlölte! Gyûlölte, hogy az anyám. Mintha engem szeretett volna, de nem fogadott el fiának.

Nem értettem. Pedig értenem kellett volna. Ma már megértem. Hiszen Trepljov szerepében elmondtam én Klári-Arkagyina gyûlöletének az okát. „... nem szeret az anyám... állandóan arra emlékeztetem, hogy már nem fiatal. Ha nem vagyok mellette, harminchét éves, de ha ott vagyok, negyvenhárom – ezért gyûlöl...”

tolnay6Tolnay Klári; Ajtay Andor, Rosmersholm

Ezek a racionális, kegyetlen mondatok minden este elhangoztak, újabb és újabb sebeket osztva. Klári akkor ötvenhét éves, gyönyörû asszony volt. Abban a Sirályban veszedelmesen összegabalyodott a színház és az élet. Ádám Ottó veszélyes elõadást rendezett; az életrõl szólt, meg az életrõl a színházban. Magánéletek mentek tönkre, vagy kerültek váratlanul sínre. Trepljov szerelmes lett Nyinába, s a lány is – félve – õbelé. Arkagyina joggal volt féltékeny Trigorinra, aki annyira belehabarodott Nyinába, hogy a magánéletét is fölborogatta volna. A viruló színésznõ-asszonynak pedig, aki szerepekre és sikerekre áhítozott, ott volt a nyakán öregedõ író fia, aki minden percben, minden mondatával az évek drámai múlását jelezte. Azután ott volt a nagyszerû Dorn doktor, tele viszonzatlan, õrjöngõ rajongással Trepljovért, és a drága Szorin bácsi, aki kései szerelemmel lángolt Nyináért, és apai szeretettel istápolta Trepljovot; és Medvegyenko, aki õrült szerelemre gyulladt Másáért, aki viszonozta ezt a tragikus szerelmet, pedig reménytelenül szerette Trepljovot. Sûrû, vészterhes elõadás volt. A szép Csehov, a halk humanista, a költõi realista. Klári ebbõl az egész fortyogásból és lávából, azt hiszem, csupán a gyûlöletet hordta magában. Mint színésznõ és mint asszony. Pedig ha volt Arkagyinája Csehovnak, aki gyönyörû volt, sztár volt, aki majdnem mindent elért a pályáján, az Klári volt. Róla írta Csehov ezt a drámát. Neki írta Arkagyinát. De Klári akkor nem fogadta el ezt a szerepet. Gyötrõdött, kínlódott minden este.

És tetejébe jöttek a további mamák és öregasszonyok. Vígjátékokban, drámákban, tv-játékokban. És Klári nem adta vissza a szerepeket, végigküszködte a próbákat, az elõadásokat, lenyelte a dicséreteket, a hozsannákat. Igen alázatos volt, de boldogtalan. Sértett. Vérig sértve az idõtõl, az élettõl, a múló évektõl. Az „ifjúság édes madarának” elpártolásától. Vagdalkozott, az életet hibáztatta, az írókat, rendezõket, mintha az évek múlását valaki intézné. Keserû lett és kellemetlen, hosszú évekig.

kegyencGábor Miklós; Mensáros László; Tolnay Klári, a Kegyencben

Ravaszkás mosolyú, kedves, roszszalkodó, bölcs gazfickóvá sokkal késõbb vált. Volt egy régen dédelgetett álma, egy nagy vágya, egy különös darab, a Maude és Harold. Bizarr történet, kötéltánc. Egy kicsit félt is tõle mindenki. Egy nyolcvanéves öregasszony és egy tizenkilenc éves fiú csodálatos barátsága, amely néhol veszedelmesen súrolta a szerelem határát. Engem izgatott a történet, és fõleg ez az új Tolnay Klári, ez a törékeny óriássá nõtt varázsló. Mert az lett. A próbák megint az életrõl szóltak, s valahogy olyan természetes volt minden. Mintha mindenki egy kicsit a saját szövegét mondaná. Maude, ez a tüneményes kis öregaszszony Klári hangján beszélt, az õ hangján lázadozott és harcolt. Harcolt az életért, a szabadságért, a szépségért. Akkor talán nem így nevezték, de „zöld” volt, fû-, fa-, virág- és állatvédõ. És ami a legfontosabb, embervédõ. És a darab szerint tanításával megváltotta a lelkibeteg, depressziós fiút, megtanította õt örülni, szeretni, sírni és meglátni a csodát. Élni! És mikor elvégezte a küldetését, boldogan meghal, mint egy angyal. A darabot a próbák alatt egyre jobban megszerettük. Klári tökéletes Maude-dá vált, s nemcsak mint színész, hanem mint ember is. Hihetetlen volt ez a változás. Már nem érdekelte az idõ, a szépség, a messzetûnt ifjúság. Koránál tíz évvel idõsebb anyókát játszott, s ezt a maszkot nem is vette le többé magáról. A próbák alatt hangoskodott, rosszalkodott, mint a darab rendezõje, állandóan rendet kellett tartanom, rászólni, mint egy tanár, intõvel fenyegetõzni. Ezt õ borzasztóan élvezte, de nem javult meg. Sõt, a játszótársakat is magával vitte a rosszaságba, a csínytevésekbe. Az egykor megközelíthetetlen, könyörtelen fegyelmet követelõ, szigorú nagyasszony: Tolnay Klári.

vagyA vágy villamosa,Pécsi Sándor; Tolnay Klári

Akkor, azt hiszem, megfejtettem egy titkot. Ahogy egyedül maradt, s a nagy komédiás társnõi, Gobbi, Dajka, Kiss Manyi, Mezei, sorra elmentek, mintegy örökségként átvette a szerepkörüket, vagy talán inkább lényük lényegét. Tolnay Klári, a drámai szende, a primadonna, a hõsnõ, a tragika, a nagyasszony: fergeteges komika lett. Bohóc-királynõ! Kiszabadult a kalodából, megszabadult a kötöttségektõl. Boldog lett. Nem törõdött többé semmivel, csak a pillanattal, a játék örömével. Nem törõdött az idõ múlásával, a ráncokkal, a frizurával, a toalettekkel, mégis ezerszázalékosan önmaga maradt. Bagózott, ahogy még Gobbi sem. Bohóckodott, mint Dajka, tüneményes, gonosz kis boszorkányként szurkapiszkált, mint Manyika, és ha dühbe gurult, olyan cifra káromkodást zúdított ránk, hogy õk mindhárman megirigyelték volna. Ettõl fogva Klári az élet professzora, a színház varázslója, talán akaratán kívül hivatásos örömhozó lett. Estérõl estére bebizonyította a lehetetlent, hogy igenis, szép tud lenni az öregség, hogy öregen is lehet értelmesen élni. És ha valaki, õ mondhatta ezt, hiszen nekem úgy tûnt, hogy az ötvenéves, gyönyörû Tolnay, a mindenki hódolatától övezett, szoborszerûen fenséges nagyasszony sokkal keserûbb és boldogtalanabb volt, mint a hetven-hetvenöt-nyolcvanéves kismadár-Tolnay. Még egy újjászületést talált ki magának. Lefordította Graham Greene: Utazások nénikémmel címû regényének színpadi változatát. Ezzel a darabbal utazgattunk évekig. Ebben a kopaszodó, korosodó, csetlõ-botló unokaöccsét játszottam, de már boldogan vállalta, hogy õ a nénikém, aki, bár közeledik a véghez, addig is felforgatja a világot. Közben õ is nyolcvanéves lett; a születésnapján az elõadás után óriási ceremónia mellett köszöntöttük, ünnepelte a belváros, a járókelõk, és ahogy kell, kifogtuk a lovakat a kocsijából, és hatalmas tömeg kísérte haza a primadonnát. Közben én is ötvenéves lettem, az a kölyök, akinek annak idején annyira utált az anyja lenni. Amikor Kerényi Imre igazgató, aki számon tartja az évfordulókat, a Nénikém... egyik elõadása után, az elõadás tapsrendjét megszakítva, kis asztalkán betolt egy tortát a színpadra, és remek kis beszédet tartott az elmúlt ötven évemrõl, a közönség tapsa közben Klári megint egyszer megrángatta a kabátom ujját, lehúzott magához, és a fülembe trombitálta:

pillTolnay Klári; Pécsi Sándor, Pillantás a hídról

– Ötven év! Mit vágsz föl erre, te taknyos!

Aztán még találtunk egy remek játékot, egy darabot, amit a Madách Kamara „szokásához” híven, egész nyáron, minden este játszottunk. Hatalmas sikerrel. A május végi, júniusi próbák alatt elképesztõ kánikula volt. Bár a színház légkondicionált, mire reggel átvergõdtünk a csúcsforgalmon, mindannyian „szétfolytunk”. Klári remekült próbált, mint mindig, most is elsõnek tudta a szöveget, súgott a partnereinek, lökdöste, nyüstölte õket, jogosan. Egyik különösen fullasztó kánikulai reggelen láttam, hogy nincs jól. Én is törölköztem, fuldokoltam.

– Klárikám! – mondtam. – Nem hittem, hogy be tudok jönni. Iszonyatos vacakul voltam reggel, most is ömlik rólam a víz.

– Ne rohadj alám! – mondta dühösen. Nem is emlékszem a darab eredeti címére, mi végül Örömszülõkre kereszteltük. Mindegy is volt a címe. Az igazi címe úgyis Tolnay Klári volt. Egész nyáron játszott, és boldog volt. Csak az augusztusi három hét szabadságtól félt. Mit fogok én csinálni? Unalmamban meghalok! Szeptemberben újra indult a szezon, és mi, az õ kérésére, próbát tartottunk az Örömszülõkbõl, ami ugyan egész nyáron ment, de Klári minden mozdulatban biztos akart lenni. Amikor megérkeztem a színházba, a portán üzenet várt, hogy mielõtt kezdünk, menjek be az öltözõjébe. Klári ragyogva fogadott.

– Na? Ehhez mit szólsz? – nézett rám kacéran.

– Mihez? – kérdeztem.

– Hogyhogy mihez? Te tökkelütött! Még mindig élek!

Szerző: Huszti Péter

Forrás: Színház