'Picit látnoknak is kell lenni' - A súgó mesél

Sötét lyukban ülve dolgozni hosszú éveken át, nem akármilyen teljesítmény. Ezt a munkát szeretni, és lelkesedéssel beszélni róla, igazi hivatástudatra enged következtetni. Vlasics Rita 1984-óta súgó a Győri Nemzeti Színházban. Kollégái szerint mindent tud, hatalmas rang a szakmában majdnem olyan jónak lenni, mint ő. Amiért leginkább felnéznek rá, az lenyűgöző szakmai alázata a színház és a színészek iránt.

Rita így vall hivatásáról:

 

– A legtöbb embert az érdekli, hogy miért lettem súgó. Illetve először mindenki nevet, mikor kimondom, mi a foglalkozásom. Arra vágytam, hogy színpadon lehessek, színésznő szerettem volna lenni. Tizennyolc évesen Ajkáról egy ismerős révén jutottam Győrbe, ahol a színház épp súgókat keresett. Valójában nem is nagyon tudtam, mi az a súgó, de jelentkeztem, és néhány meghallgatás után engem választottak ki. Simon Géza bácsi szigorúan ügyelt rá, hogy a súgónak ne legyen beszédhibája, tudjon érthetően és hangosan is beszélni, mert mint később kiderült, még erre is szükség van. Ahogy a munkába belefogtam, kiderült, hogy sokkal több dolgot kell itt csinálni, mint gondoltam volna. Az előadásokon kívül a próbákon is helyt kell állni. Van olyan színész, aki egyedül tanulja meg a szöveget, más pedig a próbák alatt az én segítségemmel. Az, hogy valóban tudok-e súgni, csak a munkába állást követő évek alatt derült ki. Rengeteg segítséget kaptam az akkori színészektől, kellett is, mert fiatal lányként olyan világba kerültem, ami a hétköznapi emberek számára egészen ismeretlen és különleges.

rita

Addig akartam súgó maradni, amíg fel nem vesznek a színművészeti főiskolára. Nem vettek fel, de nem is bánom, mert aztán kiderült az évek alatt, hogy van érzékem ahhoz, hogy súgjak és így segítsek. Ennek szükségét sokan nehezen értik meg, mert az iskolában is súgnak egymásnak a diákok, de ez itt a színházban valami egészen más. Olyan munka ez, amelynek során meg kell érezni, hogy a művész mit nem tud, hogy éppen miért tart szünetet. Picit látnoknak is kell lenni, hogy tudjam, mi fog történni a következő pillanatban. Az egészben a legjobban azt szeretem, hogy segíthetek tanulni és biztonságban lenni a színpadon. A legfrissebb jó élményem, Koós Rékával A Vörös Pimpernelben, aki azt mondta, az a legfontosabb, hogy lásson engem, mert neki az a megnyugtató érzés, ha ott vagyok. Vagy egy másik, sokkal régebbi kedves emlék, ami fontos emlék nekem, amikor Tordy Géza sok-sok év színpadi kihagyás után visszatért itt Győrben Az ügynök halálában. A hatalmas győri színpadon oldalról nem lehet úgy súgni, hogy a néző ne hallja. Ekkor a Gézának sikerült elérnie azt, hogy a színpad előtt újraépítették számunkra azt a súgólyukat, ami valaha létezett. Az ott kialakított kis búrába kellett bemásznom, ami azért volt jó, mert a hangok onnan csak előre mentek. Az első 6-7 előadáson ez olyan bizonságérzetet adott a színésznek, hogy a bejelölt kezdőmondatok felsúgása után már nem kellett semmit tennem. Elég volt a tudat, hogy én ott vagyok. A Színészen látni lehet, ha nem azt csinálja, amit a próbákon begyakorolt, ezt azonnal észre kell venni, hogy időben tudjak segíteni.

Rita lánykori álma nem teljesült, nem úgy került a színpadra estéről estére, mint színésznő. A teljességet mégis megtalálta munkájában, boldoggá teszi, hogy estéről estére a művek példányával beülhet a súgólyukba és onnan segítheti kollégái munkáját. Emellett kenyeret süt, biciklivel jár munkába, kreatív ajándékokat készít a kollégáknak, páratlan finom a virslis kiflije és mindenkihez van egy kedves szava, ha összefutnak vele a folyosón.

– Valószínűleg színésznőnek nem lettem volna olyan kimagasló. Azért mégis örülök, mikor egyszer-egyszer kisebb szobalány szerepeket, vagy egy-egy apróságot eljátszhatok, ami nagyon jó érzés, mert végül azért mégis sikerült színpadra kerülnöm. A legnagyobb öröm számomra az, mikor a színészek egy-egy próbafolyamat végén megköszönik a segítséget. Az előadáson ők már maguk oldják meg a dolgukat. Ott vagyok, akkor is figyelek, de nekem a próba a fontos. Ha mégis előadáson kell súgnom és jól sikerül, akkor nagyon boldog vagyok. Jól pedig akkor sikerül, ha azt csak a színész hallja, és a néző nem. Nem mindig könnyű eltalálni a hangerősséget, nem tudok sajnos kanyarban, csak befelé súgni. Ha előadás végén úgy megyek haza, hogy egyet kellett segítenem, az nagyon jó dolog. Akkor azt érzem; volt értelme, hogy ott voltam az előadáson.

Lejegyezte: Pottyondy Nóra

Forrás: Magyar Teátrum