Ruben Brandt - Egy műgyűjtő csoportos portréja

A Forte Társulat egy fekete humorral és szürreális tényekkel bővelkedő gengsztertörténetet mutat be, ami arra a kérdésre keresi a választ: mi van akkor, ha már nem a művészet értéke, hanem a puszta létezése a tét?

Főszereplők:

RUBEN BRANDT rablóbandavezér, a világ legnevezetesebb múzeumainak, galériáinak és magángyűjteményeinek kirablásával építgeti saját precízen kitervelt műgyűjteményét anélkül, hogy bármilyen pénzszerzési motivációja lenne. A RABLÓBANDA TAGJAI nagy élvezettel végzik munkájukat, nagyra értékelik a műtárgyakat és jól kijönnek egymással. MIKE KOWALSKI magándetektív, szakterülete a múzeumi rablások és a nemzetközi műkincslopás. Megszállottan szeretné megoldani „a múzeumok elszállt rablói”-nak titkát – ahogy a sajtó nevezi az elhíresült rablóbandát –, persze a kitűzött jutalom is serkentőleg hat rá. Munkamódszere, hogy klasszikus filmet nézve letekeri a hangerőt, ilyenkor születnek a legjobb ötletei.

Cselekmény:

Túl a huszadik rabláson tele van a rablóbanda tetteivel a világsajtó, az Interpol és számos nemzet rendőrsége nyomoz utánuk. A biztosító társaságok szövetsége hihetetlen magasságba, egymilliárd dollárra emelte a rablók előkerítésére szánt jutalmat. Seregnyi fejvadász eredt keresésükre a világ minden tájáról. Végül egy műkincsrablásokra szakosodott magánnyomozó, Mike Kowalski oldja meg a rablások rejtélyét: megtudja, mi vitte rá Ruben Brandtot saját műgyűjteménye létrehozására, és az elkövetkező rablásokat is sikerül előre jeleznie, magát Brandtot azonban nem tudja elkapni. A történet happy enddel végződik. Miután Ruben Brandt sikeresen összeállítja élete festményekből és szobrokból álló műgyűjteményét, megszabadul gyermekkori traumájától és úgy dönt, hogy feladja magát Kowalskinál, alkut köt vele. Szabadságáért cserébe visszaadja a műtárgyakat az eredeti tulajdonosoknak, Kowalskival pedig megfelezik a jutalmat.

Ruben_Brandt_small

A dráma síkjai:

1.

A történet az első síkon nem több egy egyszerű gengsztersztorinál, mely bővelkedik fekete humorban és szürreális túlzásokban. Áradó vizualitás és sodró dinamika jellemzi, s egy olyan – távolról sem gengszteri – nézőpont körvonalazódik benne, mely a napjainkra jellemző álszentséggel való bátor szembeszállásra szólít fel, melyben egyszerre ölt testet a fogyasztásra hívó reklámkampányok és a fogyasztást visszafogni próbáló ellenkampányok totális abszurditása.

2.

Kultúrtörténet: a második síkon egy tér- és időutazás, egy történelmi rafting részesei lehetünk a 20. századi kulturális ikonok (emberek, filmek, drámák, műtárgyak, könyvek, zene) gyors vizein. Egy képzőművész és egy ex-táncos rendező-koreográfus vállalkozik arra, hogy a dráma műfaji határait feszegetve feltegye a kérdést, miért nem jut a művészet nagyobb nyilvánossághoz. Nem áll szándékukban újat mondani: csak a társadalom és a média különös ellentétére szeretnék felhívni a figyelmet, amikor parodisztikusan olyan különleges, műértő „maffiózókat” mutatnak be, akik a művészeti ízlést a piaci érték alapján manipulálni kívánó médiával szemben értik és értékelik a műtárgyak esztétikai értékét, vagyis nem a piaci értékükből következtetnek a műalkotások valódi jelentőségére. Művészeti utalások, érdekességek, kultúrtörténeti furcsaságok, a művészet tágabban értelmezett világából (képzőművészet, dráma, irodalom, film stb.) vett anekdoták vezetik új felfedezésekre a nézőket, nem is beszélve a díszletként újrafestett képzőművészeti alkotásokról, melyekre – továbbfolytatva a játékot – a darab után a közönség aukció keretében licitálhat.

3.

Társadalomkritika: a harmadik síkon a műtárgyak a maguk formai és tartalmi elemeivel kiprovokálják a banda tagjainak hangos kommentárját, véleménynyilvánítását és a művészi értékek megvitatását. A rablókon kívül senki nem beszél a művészetről: itt most ők az „alternatívok, a szubkultúra képviselői”. Hiszen a sajtó, amely jelentős szerepet kap a történetben, csakis a pénz felől közelíti a témát – mekkora az ellopott műtárgyak értéke, a kitűzött jutalom, az eddigi károk összege, az aukciós házak részvényei esésének a mértéke, a biztosítási díjak felértékelődése, stb. Mindebből nyilvánvalóvá válik, hogy Ruben Brandt és rablóbandája a modern, fogyasztói társadalomban akcióznak, ahol az anyagi javak halmozása a fő cél, és ahol minden értéket, így a művészetet is kizárólag piaci áron értékelik. A fogyasztói társadalomban pedig minden megvehető, a birtoklásnak csak az ár szab határt, mi fér bele a pénztárcánkba és mi nem, és minél inkább nem, azaz minél magasabb az ára valaminek, annál inkább hajlamosak vagyunk magasabbra értékelni az adott terméket. De mi a helyzet a műalkotásokkal? Hogyan nagyítja fel áruk alapján a dolgok értékét a média, mi a szerepe abban, hogy a műtárgyak értékét az áruk alapján ítéli meg a fogyasztó, sőt hamis prófétaként maga lép fel az értékdiktátorként, a közízlés formálójaként, mintha a fogyasztó képtelen lenne önálló értékítéletet alkotni? Valóban így van-e ez, vagy változtassunk véleményünkön? Erre kérdez rá a darab bevonva minket egy olyan térbe és egy olyan játékba, amelytől nehéz elszakadnunk. Mert ha közünk van a művészethez, nem az értéke, hanem a benne maradás a tét.

 

Forte TársulatRUBEN BRANDT

Egy műgyűjtő csoportos portréja. Vígjáték 36 képben.

múzeum-színház

Bemutató:

2011. december 11. / 20.00, Műcsarnok

Szereplők:

Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Horváth Csaba, Kádas József, Simkó Katalin, Sipos Vera, Vati Tamás

Író, koncepció, díszlet: Milorad Krstić

Jelmez: Benedek Mari
Fény: Pallagi Mihály, Payer Ferenc
Produkciós asszisztens: Számel Judit, Koháry Mária

Rendező-koreográfus: Horváth Csaba

Támogatók: NKA, NEFMI, Műcsarnok