Csajozások gyümölcsei - Beszélgetés Göttinger Pállal

A kaposvári Csiky Gergely Színházban december 9-én mutatják be A kéz című "bítzenés" színdarabot, melynek rendezője Göttinger Pál, akivel Bérczes László beszélgetett.

A darabról:

A darab alapjául Háy János A bogyósgyümölcskertész fia című novelláskötetének néhány története szolgál. "A hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországa, a Balaton langyosa, nagy álmok, fokhagymaszag, Jimi Hendrix és a Dédapám a Skorpiótól, az első szerelem kínos bénázása" - így írja le az alaphangulatot az alkotók. A produkcióhoz Lovasi András  és a Kiscsillag, továbbá Szabó Attila a Csík Zenekarból komponálták a zenét.

Részlet Bérczes László A kéz műsorfüzetébe készített interjújából Göttinger Pállal:

(…) Te és fiatal színésztársaid apáitok történeteit mesélitek el: az akkordokat, a zenekarokat, a csajokat…

Göttinger Pál: Mondjuk ki: mi ezekből a csajozásokból lettünk.

A hajdani csajozások gyümölcsei a kaposvári színpadon.

Göttinger Pál: De azért azt is mondjuk ki, hogy gitározással nem csak akkor próbáltak meg csajokat felszedni a fiatalemberek. Ez a motívum átível generációkon. És még akkor azt is mondjuk ki, hogy itt bizony a jó öreg rockendrollról beszélünk.

(…) Kex, betlehemezés, gitáriskola, templomi kórus, ír punk, opera, operett, Kiscsillag…

Göttinger Pál: Egy igazán felkészült, komoly zenészember biztosan szelektál, és eltökélten vallja, hogy úgymond elválik az ocsú a búzától. Én nem értek ennyire a zenéhez. Beérem azzal, hogy az a bizonyos zene önazonos-e, betölti-e azt a szerepet, amire szánták. A Firkin ír punkja bizonyára nem emelkedik égi magasságokba. De jó érzéssel tudom nyugtázni, hogy akár egy focipálya sörpadjainál, akár egy németországi nagyszínpadon, akár egy kocsmában kezdünk el játszani, az ottlévő emberek, legyenek tízen vagy tízezren, öt percen belül gátlástalanul vigyorogva végigugrándoznak néhány órácskát. Ez a zene erre van szánva, és ha működik, akkor az részemről tiszteletet érdemel. Akkor is, ha ez nem mérhető egy Haydn nevezetű zseni végtelenül cizellált, felfoghatatlanul összetett zeneműveihez, melyek ember és teremtő, ember és teremtés viszonyát hivatottak érzékeltetni. Az a zene pedig, amire ez a Dávid vágyakozik, muszáj, hogy tiszta és egyszerű legyen. Éppen egyszerűségében nagyszerű. Amikor az ember tizenöt évesen léggitározik, az az életérzés, az a térdreomlás és hátrahajlás, azok a feléje nyújtott, csápoló kezek… Tiszta és egyértelmű. Az, ami.

gottinger

Az imént elhangzott egy szó: önazonos. Tudjuk, mi az? (…)

Göttinger Pál: Az, ami. Vegyünk egy egyszerű hangszert, a gitárt: ha a bal kezeddel négy-ötféle dolgot tudsz rajta csinálni, már célközelben vagy. Kicsit gitározni, aránylag biztonságos középszerig eljutni – erre bárki alkalmas. A következő szint ugyan beláthatatlanul messze van, de arra nem feltétlenül van szükséged. Nem minden hangszerrel van ez így: sokan tíz évig hegedülhetnek, és még csak közepesek sem bírnak lenni. A gitározás más: a gitáriskola térképe szerint elrendezem az ujjaimat, a másik kezemmel megzengetem a húrokat, és íme, összhangzat. Ez már öröm. Ha két akkordot egymás után megszólaltatsz, amit félóra gyakorlás után meg tudsz tenni, máris sikerélményed van. És hamar eljuthatsz négy akkordig, az pedig azt jelenti, hogy le tudod játszani a popzene-irodalom 90 százalékát. Elsöprő felismerés, letaglózó élmény: tizenhat éves vagy, kezedben egy eszköz, ami pillanatok alatt királlyá koronáz. Előveszed az elmúlt harminc év magyar slágerei című füzetet, felcsapod bárhol, mindenki ismeri, aki ott ül körülötted, rázendítesz – és buli van, és te ülsz a közepében. Ez a mohó öröm, amit ilyenkor érzel, pontosan leképezi azt a vágyat, ami kamaszként meghatároz. Elszántan, kétely nélkül, neki az életnek! És már hallod azt a három mondatot, amivel új osztálytársaid között azonnal pozicionálod magad, és már látod azoknak a lányoknak a tekintetét, akiket kiválasztottál… (…)

A zene szinte minden előadásodat meghatározza.

Göttinger Pál: A színházi munkát, azt, amit magam is művelni próbálok, sokáig az értelem uralja: olvasunk, elemzünk, beszélgetünk, dramaturgiailag értelmezünk, térben helyezkedünk, a tanultakat alkalmazzuk, így-úgy ügyeskedünk, és itt az agy a főszereplő. Aztán, mintegy véletlenül, áttevődik a hangsúly a szívre. Ez már a hatás, hogy netalántán meghasad a szív. De ezt nem lehet tervezni. Okosan, pontosan, figyelemmel dolgozol, és szerencsés esetben eljön a kegyelmi pillanat. Ebben segít a zene, mely sokkal egzaktabb, mint a színház. Az ütemeknek, a hangoknak meghatározott helye és hossza van, egyszerűen rend van. Ott az agy egyszercsak ledobja magáról azt a terhet, hogy felfogjon és értelmezzen egy zeneművet, és az ember csak azt érzi, hogy elragadta őt a jó öreg rockendrol. Amikor a próbán hátrasandítok azokra, akik csak úgy beültek a hátsó sorokba vagy a páholyokba, akkor látom, hogy öntudatlanul, ütemre mozdulnak, bólogatnak a fejek, és mindannyian valamin belülre kerültünk. És akkor nem az agyunk, hanem a szívünk visz azonos irányba. (…) Ha nem rontjuk el, ha elég ügyesek vagyunk, akkor eljutunk ide, és akkor…

a szív hasad meg.

Göttinger Pál: Igen. Olyan lesz, mint amivel a cirkuszban találkozol: mindenféle körítés és cicoma közepette is leegyszerűsödik a kérdés arra, hogy leesik-e az az ember vagy sem. (…)

Ez „csak” színház, mondhatjuk, de akkor és ott az életünk a tét.

Göttinger Pál: Végülis igen. Nézőként beülök úgymond szórakozni, és azon veszem észre magam, hogy igazi történés részese vagyok. A rock paneljei működnek: a hangszerek megszólalnak, felkészítenek a robbanásra, én összehúzódok a székemben, várom a refrén robbanását, és ha mindent megteszünk ezért, az a refrén robbanni is fog. Ha a tánclépés pontos, ha az akkord jól szól, ha a színész kiénekli azt a hangot, az a jelenet megtörténik. Ha egyvalami nem stimmel, az a jelenet nincs. Ez a tét. Ez az előadás tétje, ami egyben Dávid életének tétje is: el tudja-e játszani azt a dalt a lánynak, amire hónapok óta készül. Van miért izgulnunk.

Szerző: Bérczes László