A Nemzeti igazgatójáról neveznek el teret

Korábban névtelen közterületek elnevezéséről, illetve egyes nevek megváltoztatásáról döntött szerdán a Fővárosi Közgyűlés.

Tarlós István főpolgármester előterjesztése szerint a kilenc névváltozást fővárosi kerületi önkormányzatok, valamint magánszemélyek kezdeményezték. Óbudán Kerényi Grácia költőről, műfordítóról neveznek el eddig névtelen közterületet, Soroksáron Túri István kertészmérnökről, tanárról és nemesítőről neveznek el utat, Csepel pedig a Koltói Anna utcának ad új nevet, Vermes Miklós tanítónak, a fizika szakmódszertana kimagasló alakjának nevét veszi fel. Terézvárosban a Szalmás Piroska utca neve változik meg, ez Németh László író, kritikus, műfordító nevét viseli.
A XIII. kerületben egy jelenleg névtelen közterület Kopácsi Sándor nevét veszi fel, ő az 1956-os forradalom idején Budapest rendőrfőkapitánya, majd a Nemzetőrség helyettes főparancsnoka, a Nagy Imre-per életfogytiglanra ítélt hatodrendű vádlottja volt.
A II. kerületben egy névtelen területet Erdélyi Jánosról, a Kisfaludy Társaság titkáráról, a Nemzeti Színház egykori igazgatójáról neveznek el.
A XV. kerületi Dembinszky utca Józef Wysockinak, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc honvédtábornokának nevét veszi fel.
A Zichy Mihály utat és a Városligeti körutat összekötő zuglói névtelen sétány Lev Tolsztoj orosz író nevét viseli ezután.
A soroksári Apostolhegy dűlő lakói azt kezdeményezték, hogy a Vágó köz elnevezésű területet Máté apostolra nevezzék át, mert az útszakasz nem tekinthető a - vele fizikai összeköttetésben nem álló - Vágó köz meghosszabbításának, és ez megnehezíti a tájékozódást. Az utca környékén több, apostolról elnevezett közterület is van, így János, Pál és Péter apostol nevét is viseli utca.
A változások a közgyűlési döntés után harminc napon belül lépnek életbe.

erdelyi_janos

„Én soha nem bírom megfogni, mikép tudott egy német bölcs, Hegel, ily magyarosan, vagy az ős magyar már ezelőtt századokkal oly hegeli módra gondolkozni [...] A nép elméje itt is oly bölcsészinek mutatkozik, mint ugyanakkor az én kezem alatt egyszer már költői tökélyben világítta- tott fel. Az érthetetlennek mondott idegen bölcsész, meg az együgyűnek vélt magyar nép gondolkodása üt együvé.”

Erdélyi Jánosról

Egyik kortársa a Magyar írók arcképei és életrajzai, című könyvben így jellemezte Erdélyit:

"Erdélyi János alacsony, izmos, erős, szőke férfi, folytonos jókedvvel, vidám, derült, szeretetreméltó kedéllyel, - szeret bölcselkedni, de szeret dalolni is, s egészséges magyar természete igen jól tudja összekötni a férfias komolyságot, s a társalgás szókratészi fűszerét mindazon tulajdonokkal, melyek a társalgó barátot, a vendéget kedveltté, óhajtottá teszik." 

1814. április 1-jén született Kiskaposon, jobbágysorban élő család legfiatalabb gyermekeként. Édesapját, Erdélyi Mihályt egyszerű földművelő létére eszes és művelt embernek ismerték. A népmesék, mondák és versek szeretetét édesapjától örökölte, aki maga is próbálkozott versírással. Átlagon felüli értelme és képessége már hétéves korában megmutatkozott. Erre figyeltek fel tanítói, amikor a szülőket arra ösztönözték, fiúkat küldjék a nagy múltú sárospataki kollégiumba tanulmányai folytatására. Így lett a tízéves Erdélyi János sárospataki diák. Költségeinek fedezése céljából köznemes családoknál nevelősködött Szabolcsban, Zemplénben és Gömörben.

1835-ben jogi tanulmányai befejeztével elhagyta Sárospatakot. Öt évet töltött Berzétén a Máriássy-háznál, mint nevelő. Ekkor kezdett kiépülni és egyre szélesedni ismeretségi köre. Többször megfordult Pesten, ahol barátságot kötött a kor legnagyobb költőivel, íróival. Ez év szeptemberében küldte el első verseit Bajza Józsefnek, a kiváló irodalomkritikusnak. Ezután jelentek meg lírai versei, 1839-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választották. Származásából eredendően érzékenyen reagált a társadalmi igazságtalanságra, és erősödött felelősségérzete az egyszerű néppel szemben. Költészetét tekintve Petőfi előfutára volt, mintegy előkészítve Petőfi megjelenését a magyar irodalomban.

Küldetése mégsem a költészetben teljesedett be. Pályája ezekben az években szorosan összefonódott a nemzeti öntudat kibontakozásával. Erdélyi meglátta azt is, hogy miként válhat a nemzeti irodalom a világirodalom részévé: „A nemzetiségek azzal szolgálják az örök szépet, ha megőrzik és művelik ami bennük saját, elidegeníthetetlen és kölcsönözhetetlen adomány, hiszen a költészet realitása, éppen és határozottan a nemzeti szellem.”

1842-ben a Kisfaludy Társaság tagjai közé választották, egy év múlva pedig már a Társaság titkára lett. 1845-ben saját elhatározásából és a Kisfaludy Társaság megbízásából gyűjtőmunkába fogott, - a magyar népköltészeti alkotások, népdalok, népmesék, mondák összegyűjtésébe. Egyidejűleg néhány lap munkatársaként dolgozott, szerkesztette a Pesti Divatlap című irodalmi újságot és a meglehetősen liberális Respublica című lapot. Az 1847-ben meginduló Magyar Szépirodalmi Szemle is Erdélyi szerkesztésében jelent meg. 1848 áprilisában nemzetőrnek állt, be, majd júniusban rövid időre átvette a Nemzeti Színház irányítását.

A hetenként hatszor megjelenő Respublicának továbbra is szellemi irányítója volt. A magyar forradalomról és szabadságharcról alkotott nézetei ismertek voltak, ezért 1849-ben arra kényszerült, hogy elhagyja Pest-Budát. A világosi fegyverletétel után huzamosabb ideig bujdosnia kellett, egy időre a Zemplén megyei Cselejben húzta meg magát. Amint túlesett az első idők fájdalmas levertségén és biztonságban tudta életét, 185O szeptemberében Pestre ment. 1851-ben elfogadta a sárospataki főiskola által felkínált katedrát, és még ebben az évben kinevezték a filozófia professzorának.

Erdélyit mindig is foglalkoztatta az oktatás ügye. Világosan látta, hogy a nevelésnek és közoktatásnak elengedhetetlen szerepe van a nép jövendő felemelkedésében. Felötlött benne egy vidéki kulturális központ megteremtésének a gondolata, ami egyben ellensúlyozta volna a németesedő Pest hatását. Ennek érdekében élt és dolgozott Sárospatakon 1868-ban bekövetkezett haláláig.